Az erdő titka

 

 

Doroti minden erejét összeszedve szaladt a lassan terülő esti szürkületben. Szülei éberségét kijátszva szökött el otthonról. Nagyon fontos volt számára, hogy még egyszer utoljára átölelje azt a fát, ahol Milossal szerelmet vallottak egymásnak. Ó, de rég is volt, amikor megfogadták, egyszer majd összeházasodnak, gyerekeik lesznek és boldogan élnek. Azóta, sok víz lefolyt a falu melletti folyócskában, és az akkor még fiatal fácska is tekintélyes fává növekedett. 

Már majdnem odaért  a falu határában kezdődő hatalmas erdőséghez, amikor hirtelen hűvös szél kerekedett és meglibbentette hófehér, földig érő szoknyáját, míg hosszú haját kedve szerint tekergette. Doroti fázósan borzongott, de nem állt meg. Nagyon kevés ideje volt, sietnie kellett. 

Ahogy közeledett az erdő felé, megdöbbenve látta, hogy kedves fájuk törzse szinte lángolt. Doroti rosszat sejtett, nagyon rosszat. 

Már majdnem odaért a fához, amikor újabb sokk érte. A szív, amit még Milos vésett a fába, benne a nevük kezdőbetűjével és a dátummal, pirosra volt festve. Ijedten nézte, szinte földbe gyökerezett a lába. Nem tudta mit is gondoljon. A szürkület egyre sötétebb lett, de látta, a fába sok-sok szívecskét véstek és mind pirosak. Olyanok voltak, mintha lángolnának. Remegő kézzel tapogatta a szíveket, és még jobban remegett, amikor megnézte ujjait. A piros szín minden ujján ottmaradt. Olyan volt, mintha vérbe mártotta volna ujjait.

- Nem, ez lehetetlen, valaki csúnya tréfát űz velem - gondolta kétségbeesetten Doroti. Ezzel a festékkel nemrég festették le monogramos szívünket, a többi meg frissen lett belevésve a fa törzsébe.  Kimerülten ült le a fa tövébe, pirosra színeződött ujjait nézte és emlékezett.

Milos már évekkel ezelőtt külföldre ment, hogy több pénzt keressen. Egy ideig minden rendben volt, időnként hazajött, és akkor itt a fa tövében üldögélve tervezgették a jövőjüket. Ő nem mehetett vele, szülei nem engedték. Nem szívlelték a fiút, nem Doroti mellé való az a lelencgyerek - mondogatták mindenkinek a faluban. 

Már hosszú idő telt el, hogy Milos nem jött haza, levelet sem küldött. Egy napon barátja, akivel külföldön együtt dolgozott, a halálhírét hozta. Állítólag szíve nem bírta a sok munkát, mert még szabadnapjain is dolgozott, hogy több pénzt keressen. 

Nevelő szüleit nem nagyon hatotta meg a hír. Ha meghalt, meghalt, magának köszönheti. Ez volt a véleményük. A barát idegen honban temettette el Milost, ám a pénzt, amit haza hozott a fiú egyéb dolgaival együtt, az bizony kellett nekik. 

Ő akkor majd belehalt fájdalmába, nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett. Kereste a módját, hogy elmenjen szerelme sírjához, de szülei minden lépését figyelték. Eltelt egy év, eltelt több év, Ő még mindig Milost siratta. 

Nem akart beletörődni, hogy nincs többé, de lelke mélyén a remény halvány szikrája továbbra is ott pislákolt.

A postán, ahol dolgozott, egykedvűen végezte munkáját, panasz nem volt rá, de mint a robot, úgy dolgozott.

Csinos lány volt, többen próbálkoztak vele ismerkedni, ám hiába. Fagyos tekintetével, némaságával elüldözte a férfiakat.

Az évek múltak, szülei addig-addig győzködték, míg végül elfogadta egy szintén falubeli férfi udvarlását. Nem szerette, de már nagyon elege volt szülei gyámkodásából. Úgy gondolta, majd csak elviseli házasságát a férfival, aki sok évvel idősebb volt nála, és jómódban élt.

Saját autószerelő műhelye volt segédekkel, csak a feleség hiányzott hatalmas házából. 

Végül belátta, hiába vár Milosra, és igent mondott a férfinak. Holnap lenne a szűk családi körben tartandó esküvőjük, ezért jött most elbúcsúzni Milostól, a szerelemtől, a szerelmüket őrző fától.

Doroti a fa tövében ülve, hangosan zokogott. Tudta, hogy ezután Milos már csak szép emlék lesz. De valami még most sem hagyta nyugodni. Nem tudta teljesen elengedni szerelmét. Ahogy telt az idő, teljesen besötétedett, a lány zokogása csendes sírássá szelídült. 

Nem tudta érzékelni mennyi idő telt el, mióta ül a fa mellett, gondolatai csak Milos körül forogtak, és hangosan beszélt hozzá. 

- Milos szerelmem, bárhol is vagy küldjél valami jelet, mert már az őrület határán vagyok. Látod azt a sok piros szívet, az ujjaimat? Mondd ki tette?

- Én! - Lépett eléje a sötétből egy férfi.

Dorotinak az ijedségtől majdnem elállt a szívverése. Ismerős volt a hang, de nem akarta elhinni, hogy ki szólt hozzá. Reszketett félelmében.

- Megismersz Doroti? - Kérdezte a férfi. Ha nem az sem baj, majd segítek egy kicsit.

A férfi egy pillanatra megvilágította magát, majd a lányra irányította a lámpafényt. Dorotit az ájulás kerülgette, amikor felismerte leendő férjének egyik segédjét. 

- Te mit keresel itt Bódi? 

- Hogy mit keresek Doroti? Téged! 

Tudtam, hogy elfogsz jönni ide a fátokhoz, mert már többször meglestelek, amikor itt sirattad Milost. 

Emlékezz vissza, hány alkalommal próbáltam veled beszélgetni, de Te, a fagyos tekinteteddel mindig átnéztél rajtam. Szóra sem méltattál. 

Pedig hidd el én nagyon szerelmes voltam és vagyok beléd. 

Már fiatal korunk óta csak felőled ábrándoztam. Aztán elfogadtam, hogy Milossal jársz, de amikor történt, ami történt, újra bizakodni kezdtem. 

Ám, Te olyan voltál, mint a hideg kőszobor. Kezdtem elfogadni, sem én, sem más nem kell Neked, egészen addig, míg meg nem hallottam a szóbeszédet. Tudod, sokan megfordulnak a szerelőműhelyben, és míg várakoznak, beszélnek. Így tudtam meg, hogy nősülni készül a főnök, és Te vagy a boldog menyasszony. 

Akkor elhatároztam, tennem kell valamit. Nem tudnám elviselni, hogy nap, mint nap lássalak, mint a főnök feleségét.

Kérlek Doroti, nem menj hozzá! Gyere velem, én minden kívánságodat teljesítem, ha igent mondasz. Látod, a fa törzsébe is belevéstem azt a sok szívet. Tudod miért? Ahányszor elutasítottál, annyi szívet véstem a fába.

Dorotit nagyon meglepte Bódi vallomása. Első gondolata az volt, hogy ez az ember megbolondult. Fázott, reszketett, de nem csak a hűvös esti levegőtől. Félt. A zsigereiben érezte, nagy veszélyben van. Egyfolytában azon pörögtek gondolatai, mit mondjon Bódinak. Megbántani sem akarta, de arról, hogy vele menjen szó sem lehetett.

- No Doroti? Ugye nem gondoltad, hogy ennyiszer kikosaraztál?

Most áruld el, hogy döntöttél, eljössz velem, vagy...

- Bódi, ez mit jelentsen? - kérdezte rosszat sejtve Doroti.

- Azt szerelmem, ha nemet mondasz, nem engedem, hogy a főnök felesége legyél. Inkább megöllek!

Doroti ijedten ugrott fel ültéből. Tudta, most valóban veszélyben van az élete. Egy pillanat elég volt ahhoz, hogy elfusson. Szaladt volna, de hosszú ruhája fennakadt az egyik bokor ágain, Bódi így könnyedén utolérte.

- Látom, megadtad a választ. Szorította magához a lányt. Azt hitted elmenekülhetsz? Lihegte Doroti arcába, aki iszonyodva látta a férfi eltorzult arcát, habzó száját.

- Végem van - gondolta. Nem tudok elmenekülni ettől az őrült Bóditól. Meg fog ölni!

 Óh, Milos szerelmem...

Doroti nem tudta tovább folytatni gondolatát. Bódi egy hirtelen mozdulattal szívébe döfte tőrkését. A lány ernyedten csuklott össze és meghalt.

Bódi abban a pillanatban, hogy látta Dorotit meghalni, kijózanodott. 

- Mit tettem! Mit tettem! Megöltem a szerelmemet! Doroti, kérlek, ébredj fel! Én nem ezt akartam! - Ordította torkaszakadtából. Így már én sem akarok élni! - Zokogta a lány kihűlő testére borulva.

Az erdő fái némán hallgattak, a pirosra festett szívek lángolva pulzáltak a sötétben.

Késő este Dorotit keresni kezdték szülei, miután nem találták szobájában. Tudtak az erdei fáról, ezért sejtették, csak ott lehet. 

Majd eszüket vesztették, amikor a fa közelében ráleltek Doroti és Bódi holttestére. 

A miértekre senki sem tudta a választ.

2025. 

Képre írt történetem.