Egy nyár eleji péntek délután férjemmel vásárolni mentünk a közeli városba. Hétvégére vártuk a gyerekeket, unokákat. Ilyenkor, lehetőségünk szerint, mindenkinek kedvenc ételével, sütijével készülünk. No, nem kell hatalmas lakomára gondolni. Szinte minden zöldségfélét megtermelünk a kertünkben, ettől függetlenül még el kell autózni az egyik nagy élelmiszer áruházba, hogy semmiből se legyen hiány. Sajnos a gyerekek nem minden hétvégén tudnak eljönni, de amikor itt vannak, az nagy ünnep mindenkinek.
A bevásárlást gyorsan letudtuk. Hűtőtáskák, csomagtartó, tele minden földi jóval. Így autóztunk kényelmes tempóban hazafelé.
Én vezettem, és alig értünk ki a városból, amikor eszembe jutott, hogy elfelejtettünk a kedvenc cukrászdánkba betérni egy-két gombóc finom fagylaltra. Mondtam is a férjemnek, hogy még nem hajtok ki az elkerülő útra, majd a következő lehetőségnél. Kíváncsian nézett rám, hogy miért.
- Tudod kedvesem, elfelejtettünk fagyizni, de itt az első faluban van egy kicsi sütiző hely, ahol finom fagyit is árulnak. Pont szemben van a bekötő úttal, ami kivezet az elkerülő útra.
- Jól van, én sem vagyok ellene a finom fagyinak, azt meg tudom, hogy semmi pénzért nem hagynád ki. - válaszolta nevetve a férjem.
Így is lett! Bekanyarodtam a sütiző parkolójába, ahol most egyetlen egy autó sem parkolt. Már az autónk mellett álltunk, amikor hatalmas fékcsikorgással beparkolt mellénk egy másik autó. A kopaszra borotvált fejű, napszemüveges sofőr elég ingerült hangon siettetett valakit, aki a mellette levő ülésen ülhetett.
A teljesen lehúzott ablak miatt, akarva - akaratlanul is hallottuk a beszélgetésüket.
- Megveszed azt a nyavalyás fagyit, aztán indulunk, majd útközben nyalogatod! Megértetted?
- Igen apa,
nagyon sietek! Neked is hozzak fagyit?
- Kell a csudának, otthon vár a jól behűtött söröm! Kiröhögne a gyomrom,
ha fagyit küldenék le neki! Na, sipirc, igyekezz!
Mi elindultunk a bejárat felé, a folytatást nem hallottuk, de amikor férjem kérni akarta a kétszer három gombóc gyümölcsös fagyit, én kíváncsian hátra néztem. Akkor láttam, hogy egy tíz év körüli fiúcska szaporázza a lépteit a fagylaltos pult felé.
- Csókolom - köszönt félénken.
- Szervusz, te is szereted a finom fagyit? Ugye jó lesz nyalogatni ebben a melegben? - próbáltam kicsit beszélgetni vele.
- Igen, de sietnem kell, mert apa mérges. Mindig siet - válaszolta halkan, az autójuk felé sandítva.
- No, akkor te következel, mi már nem sietünk sehová sem. Férjem szólt a pultos hölgynek, hogy előbb a kisfiút szolgálja ki, mert nagyon siet az apukája.
A kisfiú hálásan nézett ránk, kért három gombóc pisztáciás fagyit, köszönt, és elsietett az autójukhoz.
- Nem is értem miért sietnek az emberek. - mondta a pultos hölgy. Már többször láttam, hogy a sofőrök fagyival a kezükben indulnak tovább. Szerencsére itt csak a kisfiú kezében lesz fagyi.
- Én nem tudok, és nem is fogok fagyival a kezemben vezetni. - válaszoltam a hölgynek.
- Nem is kell, eszedbe ne jusson! - szólt közbe a férjem.
Az autónk árnyékon volt, így mellette álldogálva nyalogattuk a fagyinkat, és dicsérgettük, hogy milyen finom, még gyümölcsdarabok is vannak benne.
A másik autó, hatalmas gázzal indult, kerekei alól szanaszét fröcsögtek a parkoló apró kavicsai.
A kisfiúnak csak a feje búbja látszott ki az első ülésnél. Ez sem szabályos, kicsi még ahhoz, hogy a sofőr mellett üljön - jegyeztem meg. Alig fejeztem be a mondatot, amikor hatalmas fékcsikorgást, és szinte vele egy időben egy még hatalmasabb csattanást hallottunk. Ijedten néztünk az elkerülő út felé, ami körülbelül kétszáz méterre lehetett tőlünk.
Úristen! - kiáltottuk elborzadva.
A pillanatokkal ezelőtt elindult autó belerohant a főúton szabályosan haladó kamionba.
Férjem kezembe nyomta fagyiját, és hívta a mentőket. Közben mindketten szaladtunk a baleset helyszíne felé. Amikor odaértünk, szörnyűködve láttuk, hogy a kamion szinte teljesen maga alá gyűrte az autót. A kamionos a fejét fogta, és hangosan kiabálta, hogy nem tehet róla, még annyi ideje sem volt, hogy félre rántsa a kormányt..
Mi is szinte sokkot kaptunk a látványtól, a kisfiúnak és az apjának esélye sem volt túléléshez...
Közben megérkeztek a mentők, a rendőrök, és egyre több kíváncsiskodó. Lassan elindultunk visszafelé, nem szerettük volna látni, ahogy kiveszik őket a roncsból.
A fagyi tölcsérek még mindig a kezemben voltak, de a fagyi már felolvadva csöpögött le az útszéli porba. Ami még megmaradt belőle, a parkoló szemetesébe dobtam.
Helyet cserélve, némán ültünk az autónkban. A történtek után nem tudtam volna vezetni, egyre csak a kisfiú szavait hallottam.
- "sietnem kell, mert apa mérges. Mindig siet."
Édes Istenem, már nem siet az apja sehová sem, és az ártatlan kisfiát is magával vitte a halálba.
Szememből megállás nélkül patakzott a könny, nem bírtam elfelejteni a kisfiú először félénk, majd hálás tekintetét.
Férjem vigasztalt - nyugodj meg kedvesem. Én is nagyon sajnálom őket, főleg a kisfiút, de az apukája türelmetlenségével, szinte kihívta maga ellen a sorsot.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem személyautóba hajtott bele. Még belegondolni sem merek…
A szörnyű balesetet nem volt könnyű elfelejteni, majd később megtudtuk, hogy az elvált apuka, nyaralni vitte szüleihez a kisfiát.
Kép: Pinterest
.png)
