Apró lányka voltam, amikor szinte egész nap a jól körbekerített, zárt udvarunkban játszadoztam. Mindenhová mehettem, csak egy helyre nem, nagypapa méhesébe. Ez a méhes nem volt nagy, de élő sövénnyel volt körbeültetve az udvar legtávolabbi sarkában. Kicsi léces kapun lehetett bemenni a szorgalmasan repkedő méhekhez, ami nekem tilos volt. Valamiért mindig arra vittek a lábaim, a semmihez sem hasonlítható finom illatok csalogattak. Az édeskés, balzsamos illatok szinte hívogattak, hogy menjek be, ne álljak meg a léces kiskapu előtt.
Emlékszem, már napok óta mézpörgetés volt, a finom illat még jobban csalogatott, meg aztán szüleim is ott segédkeztek a nagypapa felügyelete alatt. Mindhárman méhészkalapban, hosszú ujjú ruhában dolgoztak, így védekeztek a méhcsípések ellen. Nagypapa a füstölőt is bevetette ellenük. Anyukám fedelezte a mézzel telt kereteket, a mézpergetőt apukám tekerte és az aranyló méz lassan csurgott a mézgyűjtő edénybe. Anyukám időnként bejött a házba egy adag lépesmézzel, mert tudta, nagyon szeretem. Ám nekem ez nem volt elég! Egyik délután, amikor senki sem figyelt rám, gondoltam egyet, elmegyek én azért a lépes mézért. Besurrantam a léces kapun. Nem tettem meg csak pár lépést, és a fürge méhecskék egy szempillantás alatt üdvözöltek. Csípték az orromat, a szememet, a kezemet, én meg hangosan sikoltoztam. Volt ám nagy ijedelem! Nagypapa jött a füstölővel, szüleim sietve seperték le rólam a méheket, majd apukám ölbe kapott és szaladt velem a házhoz. Nagy kalandomnak szerencsés vége lett, mert nem voltam allergiás a méhcsípésre. Orrom, szemem, kézfejem triplára dagadt, csak egy pici résen tudtam kukucskálni. Jó pár napig eltartott ez az állapot, anyukám finom lépesmézzel vigasztalt, és meg kellett ígérnem, hogy a méhest messzire elkerülöm.
A mai napig szeretem a lépesmézet, sokszor eszembe jut ez a régi emlék, azokat a finom édeskés, balzsamos illatokat nem lehet elfeledni.
Kép: Pinterest
.png)
