Ki ez a lány?

 

Az aszfaltos út közepén, a lány könnyű hófehér ruhában üldögélt egy bőröndön. Kezében borítékot szorongatott, és azon gondolkodott, vajon hol van most, és hogy került ide. Ismeretlen volt a táj, a fák, az út menti jelzőtáblákon számára érthetetlen írás, feje fölött komor felhők tornyosultak. Kicsit oldalt tekintett, és meglepődve látta, hogy az út, amelyen, egy bőröndön ült, a végtelenbe visz, ahol hatalmas fényesség pulzál az égbolton. Fogalma sem volt, mi történhetett vele, és milyen levél van a kezében. Sem feladó, sem címzett nem volt a borítékon. A bőrönd is ismeretlen volt, életében nem látott ilyen régi, ódivatú bőröndöt. Gondolataiban kétségbeesetten próbálta felidézni emlékeit.

Már-már szinte görcsösen kényszerítette agyát, hogy emlékezzen, de hiába.

Több óra is eltelhetett ebben az állapotban, de bizony az emlékek csak nem jöttek, ugyanúgy, mint ahogy az úton sem volt forgalom. Egy árva lélek sem járt arra felé. Azt viszont észrevette, hogy nem fázik, nem éhes, a nap sem süt, nem esteledik, minden változatlan körülötte.

Meglepődve nézett lábaira, nem értette miért van mezítláb. De, hol vannak a cipői? Így mégsem indulhat el az aszfaltos úton. Míg töprengett, sok idő telt el a végtelenben.

Addig, addig gondolkodott, míg rászánta magát, hogy elinduljon. Meglepődött, mert amikor fel akarta emelni a bőröndöt, mintha egy mázsás súly húzta volna vissza az útra. Többszöri próbálkozás után úgy gondolta feladja, és bőrönd nélkül indul el az ismeretlen úton. A borítékkal semmi gondja sem volt, könnyű, mint a pille. 

Alig tett pár lépést, egy hang suttogott a fülébe. 

- Na, végre, hogy elszántad magad az indulásra, már vártuk, hogy visszatérj! Fogd a bőröndöt és indulj előre a nagy fényesség felé.

- Nagyon nehéz a bőrönd, meg nem is az enyém. - Suttogta a lány. Nem mert hangosan beszélni, mert senkit sem látott maga körül.

- Tudom, hogy nehéz, de én nem vihetem helyetted, a Te dolgaid vannak benne.

- Az én dolgaim? Miről beszélsz, és ki vagy? Látod, még cipőm sincs!

- Ahová most indulsz, nem kell cipő. Ne aggódj, semmi baja sem lesz a lábadnak. Na, jó, annyit könnyítek, hogy kerekeket rakok a bőröndödre és húzhatod magad után, de ennyi és semmi több. Egyik kezedben a bőrönd fogantyúja, másikban a boríték, és indulj! - Szólt határozottan a hang. 

A határozottság ellenére semmi durvaság nem volt szavaiban, sőt, egy kicsit aggódónak tűnt, de ezt a lány akkor ott nem érzékelte.

- A borítékot igazán eldobhatnám, üres, semmi értelme, hogy vigyem. 

- Vinned kell! Szükséged lesz rá!

A lány erre, már nem válaszolt, mert észrevette, hogy a bőröndön apró kerék és fogó is van. Különös, de tovább nem jutott gondolataival. Lassan elindult, húzta a bőröndöt, ami így már nem is volt olyan nehéz. Meglepődve tapasztalta, az országút aszfaltja olyan puha, mintha bársonyon lépkedne. Ám, időnként mintha hegyes kövek bökték volna talpait. Nem, nem vérzett, de szinte elviselhetetlen fájdalmat érzett. 

Mire elmúlt a fájdalom, újra lába alá kerültek a láthatatlan kövek. Így ment  ez egészen az út végéig. Sokáig ment, nem érzékelte az időt, nem nézett sem jobbra, sem balra, a hang sem szólt hozzá. Időnként felnézett a feje fölé, de mindig csak azokat a komor felhőket látta. Megborzongott, olyan félelmetesek voltak. Már sok ideje haladt, amikor hirtelen az út végén találta magát, és ott pulzált előtte a hatalmas fényesség. 

A fény mégsem bántotta szemeit, azon tűnődött mi lehet mögötte, de nem sokáig kellett várnia, hogy megtudja. A hang újra a fülébe suttogott.

- Ha erősen nézed a fényt, megláthatod az ajtót, melyen majd beléphetsz, de még várnod kell!

- Mégis, mit tegyek? - Kérdezett vissza a lány.

Ebben a pillanatban az ajtón túlról egy erőteljes, de barátságos hang szólt hozzá.

- Végre hazatértél! Ha nem küldök utánad valakit, csúnya véget éltél volna meg. Holott, én nem azt szántam Neked, és ezt Te nagyon jól tudod!

- Semmire sem emlékszem. - Sírta el magát a lány. Sem arra, hogy ki vagyok, sem arra honnan jöttem és most hol vagyok.

Kérlek ismeretlen segíts emlékeznem. 

- Legyen! - szólt a hang. 

Borítékodat tedd a lábad elé, és nyisd ki a bőröndöt. Amit abban látsz, az majd segít emlékezni.

A lány úgy tett, ahogy a hang parancsolta. Borítékot a lábai elé tette és kinyitotta a bőröndöt. Először semmit sem látott, de ahogy tovább erőltette szemeit, hogy jobban lásson, egy vastag papírtekercset látott, ami szép lassan kigurult a bőröndből.

Olyan volt, mint amikor a moziban filmet vetítenek.

Az első képsorokon sok-sok tündérkislányt látott, akik boldogan játszadoztak. Majd egy idősebb tündér kiválasztotta Őt társai közül, sokat beszélt hozzá és egy másik, nagyobb tündérrel útnak indította. 

- Itt az idő, induljatok! - szólt hozzájuk a nemrég újra hallott hang.

Ők pedig tündér szárnyaikkal egyenesen a Föld nevű bolygóra repültek.

A következő képsorokon, már kisbaba volt egy gazdag család házában. 

Mint a többi gyerek, ő is járt óvodába, iskolába, de a tündérszárnyai eltűntek, sem arra, hogy honnan jött, sem az Őt kísérő tündérre nem emlékezett. Élte a gazdag gyerek életét, akinek csak egyet kellett csettinteni, és minden kívánsága teljesült.

A problémák akkor kezdődtek vele, amikor összeismerkedett, egy az utcákon, tereken élő bandával. Ekkor már középiskolába járt. Osztálytársaival fogadott, hogy elmer velük menni, mert, ha bajban lesz szülei segíteni fognak. 

Ők először csak füves cigivel kínálták, nem akarta elfogadni, de addig-addig duruzsoltak a fülébe, míg elszívta az elsőt. Ezután már nem volt megállás, de a banda pár cigi elszívása után már pénzt kért tőle. Zsebpénze kevés cigire futotta, így hol a szüleitől, hol a nagyszüleitől kért pénzt, mindig kitalált valamit, hogy mire kell.

Egy nap ez már nem volt elég. A bandavezér, aki valamikor nagyon jóképű férfi volt, és még mindig az, megemlítette neki, hogy lehetne a barátnője, de ahhoz neki is vagy szippantani, vagy bökni kellene. 

A lány majd elolvadt a boldogságtól, mert fülig belezúgott a férfiba. Ám, ennek nagy ára volt. Pénzt már nem mert kérni, így lopott. Először csak a nagyszülei spórolt pénzét lopta el, majd a szülei pénzét dézsmálgatta. Az iskolában is gondok voltak vele. Amikor szüleit behívatták, tudta, most fog lebukni. Így mire a szülők hazaértek, addigra összeszedte a házban található összes ékszert, készpénzt, értékesebb apró tárgyakat, és lelépett. 

Egy papír fecnire csak annyit írt -, elmentem, ne keressetek.

A banda örömmel befogadta, addigra találtak egy búvóhelyet, ahol a lány pénzéből és pénzzé tett dolgaiból éltek, kábítóztak. A lányt hamarosan bedobták a közösbe, mindenki használhatta, mert szinte egész nap öntudatlanul feküdt a belényomott szertől.

Amikor ehhez a részhez ért, a lány már hangosan zokogta, hogy tovább nem bírja nézni, és már emlékezik minden pillanatra földi életéből.

A hang azonban könyörtelen volt.

- Saját érdekedben végig kell nézned! Mehet tovább!

A papírtekercs tovább tekeredett kifelé a bőröndből.

Egy nap elfogyott a pénz és a banda kénytelen volt tovább menni egy másik városba. A bedrogozott lányt senki sem akarta magával vinni. Pénze sem volt, és már ráuntak. Úgy határoztak, kap még egy utolsó adagot és magára hagyják, úgy sem éli meg a másnapot.

Közben a szülei mindenütt keresték, kerestették. Végül egy kábítószer kereső kutya talált rá, de már alig volt benne élet. A kórházban még aznap meghalt. 

Hatalmas fájdalom volt szüleinek és minden családtagjának, annak ellenére, hogy meglopta őket. Szülei saját magukat vádolták, amiért nem figyeltek rá. Elkényeztették, mindent megadtak neki, büszkék voltak rá, mert szép és okos lány volt.

A lány majd eszét vesztette, úgy zokogott. A papírtekercsből már nagyon kevés maradt a bőröndben.

- Még ezt is meg kell nézned! - figyelmeztette a hang. 

A szülők hamvasztást kértek, haza szerették volna vinni a hamvakat.

Ekkor léptek közbe a tündérek, mert a lány valójában egy tündér volt. Ha egy földre küldött tündért elhamvasztanak, a pulzáló fényen fekete lyuk keletkezik, és így gyengül birodalmuk.

Ezért, az Őt földre kísérő tündér gyorsan eljött érte, mielőtt elkezdődött a hamvasztása. 

A magával hozott bőröndben már benne volt a lány földi életének összes története. A botlásai, vétkei tették oly nehézzé a bőröndöt. A boríték annál könnyebb volt. Elkényeztetett lányként szinte semmi jó sem tett, minden természetes volt, amit kapott, viszonzásul semmit sem adott, igaz, nem is vártak el semmit. Úgy gondolta mindenki, ez így van jól.

- A lány teljesen összetört, és csak annyit bírt suttogni - szeretnék meghalni, engedjétek meg nekem.

- Nem lehet Cilinke! - Szólította tündér nevén a hang, Te már újra közénk tartozol.

Végig mentél a vezeklő úton, húztad nehéz bőröndödet, vitted a könnyű borítékodat, ezzel letelt a büntetésed. 

Amint belépsz a kapun, mindent, de mindent el fogsz felejteni a földi életedből. Soha többé nem küldelek vissza a Földre, mert semmibe vetted szavaimat, amit induláskor mondtam. Segítőd időnként próbált figyelmeztetni, de Te nem hallgattad meg a jóra intő gondolatokat. Önfejű voltál és makacs, elkápráztatott a gazdagság.   

Ugye tudod Cilinke, már többször is jártál a Földön, és mindig szegény, vagy egyszerű életet élő családokhoz küldtelek. Gondoltam, megérdemled, hogy ezúttal jó módban élj. Sajnos tévedtem, de be kell látnom ebben én is hibás vagyok. 

Most pedig indulj el, a kapu már kitárult, megtisztultál, átléphetsz rajta, szárnyaid már nagyon várják, hogy repüljenek veled.

Cilinke nem sokat gondolkodott, belépett a kapun, ami örökre bezáródott mögötte.

2025.

Képre rt történetem.