Égből jött segítség

 

 

Amarilla édesanyja halála óta nagyon magányos volt. Születése óta kettesben éltek a kis családi házukban. Mióta egyedül maradt, esténként a diófa alatti padon üldögélve nézte a csillagos eget. Hitte, hogy édesanyja lelke is ott ragyog a csodálatos égbolton. Kitartóan nézte a csillagokat, kereste a legszebbet, a legragyogóbbat. Órák teltek el ebben az állapotban, melynek mindig az lett a vége, hogy gyönyörű smaragdzöld színű szemeiből megállás nélkül csordogáltak könnyei, de a vágyott csillagot mégsem lelte. 

Egy nyárvégi estén a szokottnál is hangosabban zokogott, és kétségbeesetten kiabált a csillagos ég felé.

- Többé nem jövök édesanyám! Hosszú estéket töltöttem azzal, hogy megtaláljalak a csillagok közt. Kértelek, könyörögtem egy aprócska jelért, de hiába. Most jött el az idő, belátom, nélküled nem tudok, és nem is szeretnék tovább élni. Én is indulok utánad, hogy találkozzunk!

Odafenn a csillagok szomorúan hallgatták Amarilla panaszos zokogását.

- Tennünk kell valamit, még mielőtt valami butaságot tesz ez a leány. - Suttogták egymásnak. Ám, mi kevesek vagyunk, hogy csodát tegyünk, de kérdezzük meg az Esthajnalcsillagot, Ő majd segít nekünk.

Így is tettek.

Az Esthajnalcsillag figyelmesen hallgatta kérésüket. Amint lepillantott a Földre, látta a diófa alatt keservesen zokogó lányt, aki könnyein át is kitartóan nézte a csillagokat. Gyönyörű smaragdzöld szeme  a sok sírástól, már teljesen elvesztette ragyogását. 

Amíg az Esthajnalcsillag gondolkodott, Amarilla bement a házba és egy kis idő múlva pohárral a kezében ült vissza a diófa alatti padra. Még nem ivott a tartalmából, csak forgatta kezében és közben elgondolkodva nézett fel az égre. 

A csillagok izgatottan nézték az Esthajnalcsillagot. Valamit tenni kellene, mielőtt a lány iszik a pohárból. 

Ő pedig így szólt hozzájuk.

- Eljött az idő, hogy segítsünk Amarillának, mielőtt kiissza a poharából a mérget. Mert bizony az van benne, a legerősebb fajtából. Neki még nem szabad meghalnia, sok feladat vár még rá a földi életében.

Most van csillaghullás ideje, egyet egyenesen hozzá irányítok. Amikor odaér, édesanyja hangján fogja megnyugtatni, és láthatatlanul megölelgetni. 

Ne aggódjatok, Amarilla meg fog nyugodni, mert a biztonság kedvéért gondolataiban nála hagyom édesanyja hangját. Bármikor bármit kérdezhet tőle, ha rá gondol, megkapja a választ. 

Amarilla mindenre felkészülve még utoljára rápillantott a kicsi házra, a virágos kertre, és egy nagy sóhajtás után szájához emelte a poharat. Szemeivel felnézett a csillagokra, és édesanyjára gondolt, mielőtt kiitta volna a pohár tartalmát. 

Abban a pillanatban, egy csodálatos fényű csillag indult el lefelé az égről. Fényes csíkot húzva maga után egyenesen felé tartott. 

Amarilla tátott szájjal, meglepődve nézte a hullócsillagot, még inni is elfelejtett. Úgy érzékelte, mintha a háta mögé esett volna le, de amint hátra nézett semmit sem látott. Eltűnt a fény, nyoma sem látszott.

Csalódottan fordult vissza, arra gondolt, lehet csak képzelte az egészet. Valami biztos elbűvölte szemeit, hogy elterelje figyelmét, mire is készül.

Nem, nem fog letenni szándékáról, és határozottan újra szájához emelte a méreggel teli poharát.

Már éppen kortyolni akart a méregből, amikor fülében édesanyja hangját hallotta.

- Ne tedd ezt kislányom! Ne csinálj butaságot, ez semmi jóra sem vezet. Eldobnád az életedet? Ha így tennél, lelked soha nem lehetne csillag fenn az égen. Helyette, borzalom am várna rá.

Ahogy édesanyja hangját meghallotta, Amarilla kezéből kiesett a pohár, tartalma szétfolyt a zöld füvön. Amerre a méreg elterült, abban a pillanatban kiégett a fű. Ijedten nézte mi történt a fűvel és megborzongott a látványtól.

A következő pillanatban úgy érezte, valaki gyengéden átöleli, és újból édesanyja hangját hallotta.

- Látod kislányom, mitől menekültél meg? Ígérd meg nekem, soha, de soha nem készülsz eldobni az életedet. Hidd el, a kilátástalannak hitt dolgok, bármennyire hihetetlen, de mindig megoldódnak. A reményt nem szabad feladni, nem szabad kapkodni... 

...és Amarilla még sok jó tanácsot kapott édesanyja hangjától. Amit hangosan kérdezett tőle, arra gondolatban megkapta tőle a választ. Egy valamit nem kapott meg, hogy láthassa Őt. 

- Emlékeidben, álmaidban, láthatsz majd kislányom - nyugtatta kedvesen.

Amarilla megnyugodva ment be a kis házba, ahol hamarosan álomra hajtotta fejét. Álmában újra gyönyörűen ragyogtak smaragdzöld szemei, mert boldogan szaladt édesanyja ölelő karjaiba.

Fenn az égen, örömükben táncoltak a csillagok, és hálásan köszönték meg Esthajnalcsillagnak a segítséget. 

Ő pedig megtartotta ígéretét.

2025.

Képre írt történetem.