Égből jött segítség
Amarilla édesanyja halála óta nagyon magányos volt. Születése óta kettesben éltek a kis családi házukban. Mióta egyedül maradt, esténként a diófa alatti padon üldögélve nézte a csillagos eget. Hitte, hogy édesanyja lelke is ott ragyog a csodálatos égbolton. Kitartóan nézte a csillagokat, kereste a legszebbet, a legragyogóbbat. Órák teltek el ebben az állapotban, melynek mindig az lett a vége, hogy gyönyörű smaragdzöld színű szemeiből megállás nélkül csordogáltak könnyei, de a vágyott csillagot mégsem lelte. Egy nyárvégi estén a szokottnál is hangosabban zokogott, és kétségbeesetten kiabált a csillagos ég felé. - Többé nem jövök édesanyám! Hosszú estéket töltöttem azzal, hogy megtaláljalak a csillagok közt. Kértelek, könyörögtem egy aprócska jelért, de hiába. Most jött el az idő, belátom, nélküled nem tudok, és nem is szeretnék tovább élni. Én is indulok utánad, hogy találkozzunk! Odafenn a csillagok szomorúan hallgatták Amarilla panaszos zokogás...