A fák sóhaja

 

 

Meleg őszi napsugár vibrál arcomon,

aranyszínű lombok alatt mosolygok,

kedves erdőm napfényben ragyog,

e békességben csendben haladok.

 

Rőt avarban óvatosan lépkedek, mely

"legkisebb rezzenéstől megremeg"

levelek közt gombák kukucskálnak

kalapjukon apró pókok ugrálnak.

 

Kiszáradt fa törzsén megpihenek,

magas fák őrködnek fejem felett,

lombos erdő csendjében ringatózva,

fáradt lelkem pihen megnyugodva.

 

E szentélyben békés csend honol

sokáig így legyen, imádkozom,

időnként halkan sóhajtanak a fák,

mintha imáimra az áment mondanák.

 

Idézet: Wass Albert Csak csendesen című verséből

Kép Pinterest

Együtt lélegezve

 

"Fürödtél-e már csendben és fényben,

este, ha lobban a néma tűz,"

hallgattad-e a nád susogását,

melyre az éj fátyla terül.

 *

Költőnk szíve együtt dobbant,

együtt lüktetett a természettel,

meghallotta halk sóhajtásait

a lassan leszálló esti ködben.

 *

Hajnalban szemeivel simogatta

az álomból ébredő természetet,

a kismadarak vidám trillázása,

 lüktető ritmust diktált vérének.

 *

Szívének egyformán kedves volt,

az erdő, a rét, partmentén a nádas,

őszintén tudott örülni,

a nyíló virágnak, virágzó fáknak.

 

Idézet: Fekete István: Nádas című verséből való

Kép:Pinterest