2025. február 2., vasárnap

Hazug szavak



Amikor Elina leütötte az utolsó akkordot zongorája billentyűin, kicsordultak könnyei. Lelke mélyén tudta, hiába minden könyörgő szó, minden könnycsepp, szép érzelmes dallamok, ami elmúlt, az elmúlt...

A nemrég még fülébe suttogott szerelmes szavak, mára súly nélkül könnyedén elszálltak, mint a pillangók. Mind, mind hazugság volt. 

Most jött rá, hogy Robert csak kihasználta. Túl sokat adott neki, megbízott benne. Tegnapelőtt még gondolkodás nélkül lett volna a felesége. Most amikor mindennek vége, most döbbent rá, hogy ezt csak ő akarta, Robert soha sem említette a házasságot. Neki csak egy dolog kellett, amit meg is kapott. A rózsaszín köd másnapra szertefoszlott. Robert lekezelően közölte vele, a fogadást megnyerte, este már a barátaival fogja megünnepelni.

Hiába könyörgött neki szép szóval - kinevette. 

- Ostoba vagy Elina, nagyon ostoba. - Vigyorgott rá ördögi mosollyal, jeges tekintettel. Holnap végleg elutazom, áthelyeztettem magam az ország egy távoli helyére. Otthon hűséges menyasszonyom várja, hogy végre egybe kelhessünk.

Elina a hallottak után teljesen összeomlott. Mire feleszmélt, Robert már fütyörészve sietett a laktanyája felé...

Tovább kell lépnie, de hogyan? Elkeseredésében semmi okos gondolat nem jutott eszébe. Tudta, Robert barátaitól napokon belül már az egész város tudni fogja botlását. Nem, ezt nem bírja elviselni.

 Idős nénikéjétől is félt, aki szülei halála után befogadta, felnevelte. Ő, Robertben a jövendő férjet látta, aki szépen simuló szavaival teljesen eloszlatta gyanúját. Szinte repdesett az örömtől, hogy végre rátalált a hozzáillő férfi.

Hirtelen elhatározással egy szál ruhában elindult a tenger felé. Nem törődött a hatalmas viharral. Fülében a hullámok morajlása helyett a zongorán játszott utolsó melankolikus dal foszlányait őrizte. 

Egy pillanatra felnézett a viharfelhőkre, a cikázó villámokra, melyek hatalmas fényükkel megvilágították a sűrű eső függönyt. 

Nem érzékelte, a veszélyt.

Gyönyörű ruháját a tenger hullámai áztatták, és a viharos szél bőszen csapkodta meztelen lába szárára.

Ahogy távolodott a parttól, a hullámok mind magasabban csapkodtak körülötte. 

Fülében a halk dallam helyett egy szó zakatolt egyre hangosabban, tovább, tovább, tovább...

2025. január 31., péntek

Öreganyám lánykorában...




Öreganyám lánykorában,
farsang is volt, bál is volt,
Ő is táncolt szép ruhában,
így meséje igaz volt.
 
Farsangnak szép éjszakáján,
szólt a zene, szólt a dob,
bálba indult minden leány,
szépek, csúnyák, butusok.
 
Deli ifjak is elmentek,
pékek, szolgák, kocsisok,
farsang bálra kiöltöztek,
mindegyik egy herceg volt.
 
Ringó szoknyák, szép álarcok,
minden hibát eltakart,
voltak forró pillantások,
ajkak némák, mint a hal.
 
Éjszakába fordult az est,
tetőfokán állt a bál,
elhalványult a lámpafény,
csókra vágyott minden lány.
 
Percig tartó sötétség lett,
valós volt vagy véletlen,
az álarcok elrepültek,
csattant a csók hevesen.
 
Váratlanul világos lett,
meglepődtek rendesen,
hiába szólt vidám zene,
egymást nézték mereven.
 
Ifjak nagyot kurjantottak,
nem vagyunk mi hercegek,
gyertek táncba Marcsa, Julcsa,
csárdást ropjuk véletek.
 
Éjszakának közepéig,
táncoltak és mulattak,
farsang bálját emlegették,
csendes böjti napokban.
2025.
Kép: Pinterestről

 

2025. január 24., péntek

Álmomban...

 

 
 
Álmomban egy padon ültem,
rózsaszirmok körülöttem,
mind illatos volt és piros,
hittem, fenn a mennyben vagyok.
 
Halk lépéseket hallottam,
tán hívat az Úr, gondoltam,
bizony nagyon meglepődtem,
rózsatündér állt előttem.
 
Rózsákból volt a ruhája,
és szépséges koronája,
kezében egy nyíló rózsa,
néked hoztam kis anyóka.
 
Ne félj tőle, nincs tüskéje,
ültesd el a kiskertedbe,
rózsabokor lesz belőle,
sok embernek örömére.
 
Gondolkodtam, miért mondja,
vaj' mit tudhat ez a rózsa,
látom, kételkedsz szavamban,
megtudhatod miért mondtam.
 
Sok ember jött egymás után,
kik a rózsát megszagolták,
mind boldog arccal távoztak,
betegségből meggyógyultak.
 
Rózsatündér is mosolygott,
majd kedvesen elbocsájtott,
ekkor bizony felébredtem,
semmi sem volt a kezemben.
 
Emlékeztem mit álmodtam,
mindent gyorsan le is írtam,
lerajzoltam, hogy lássátok,
rózsaország varázslatos.
2025.

Képre írt versem.

Kép: Pinterestről



2025. január 22., szerda

Az erdő titka


 

 

Doroti minden erejét összeszedve szaladt a lassan terülő esti szürkületben. Szülei éberségét kijátszva szökött el otthonról. Nagyon fontos volt számára, hogy még egyszer utoljára átölelje azt a fát, ahol Milossal szerelmet vallottak egymásnak. Ó, de rég is volt, amikor megfogadták, egyszer majd összeházasodnak, gyerekeik lesznek és boldogan élnek. Azóta, sok víz lefolyt a falu melletti folyócskában, és az akkor még fiatal fácska is tekintélyes fává növekedett. 

Már majdnem odaért  a falu határában kezdődő hatalmas erdőséghez, amikor hirtelen hűvös szél kerekedett és meglibbentette hófehér, földig érő szoknyáját, míg hosszú haját kedve szerint tekergette. Doroti fázósan borzongott, de nem állt meg. Nagyon kevés ideje volt, sietnie kellett. 

Ahogy közeledett az erdő felé, megdöbbenve látta, hogy kedves fájuk törzse szinte lángolt. Doroti rosszat sejtett, nagyon rosszat. 

Már majdnem odaért a fához, amikor újabb sokk érte. A szív, amit még Milos vésett a fába, benne a nevük kezdőbetűjével és a dátummal, pirosra volt festve. Ijedten nézte, szinte földbe gyökerezett a lába. Nem tudta mit is gondoljon. A szürkület egyre sötétebb lett, de látta, a fába sok-sok szívecskét véstek és mind pirosak. Olyanok voltak, mintha lángolnának. Remegő kézzel tapogatta a szíveket, és még jobban remegett, amikor megnézte ujjait. A piros szín minden ujján ottmaradt. Olyan volt, mintha vérbe mártotta volna ujjait.

- Nem, ez lehetetlen, valaki csúnya tréfát űz velem - gondolta kétségbeesetten Doroti. Ezzel a festékkel nemrég festették le monogramos szívünket, a többi meg frissen lett belevésve a fa törzsébe.  Kimerülten ült le a fa tövébe, pirosra színeződött ujjait nézte és emlékezett.

Milos már évekkel ezelőtt külföldre ment, hogy több pénzt keressen. Egy ideig minden rendben volt, időnként hazajött, és akkor itt a fa tövében üldögélve tervezgették a jövőjüket. Ő nem mehetett vele, szülei nem engedték. Nem szívlelték a fiút, nem Doroti mellé való az a lelencgyerek - mondogatták mindenkinek a faluban. 

Már hosszú idő telt el, hogy Milos nem jött haza, levelet sem küldött. Egy napon barátja, akivel külföldön együtt dolgozott, a halálhírét hozta. Állítólag szíve nem bírta a sok munkát, mert még szabadnapjain is dolgozott, hogy több pénzt keressen. 

Nevelő szüleit nem nagyon hatotta meg a hír. Ha meghalt, meghalt, magának köszönheti. Ez volt a véleményük. A barát idegen honban temettette el Milost, ám a pénzt, amit haza hozott a fiú egyéb dolgaival együtt, az bizony kellett nekik. 

Ő akkor majd belehalt fájdalmába, nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett. Kereste a módját, hogy elmenjen szerelme sírjához, de szülei minden lépését figyelték. Eltelt egy év, eltelt több év, Ő még mindig Milost siratta. 

Nem akart beletörődni, hogy nincs többé, de lelke mélyén a remény halvány szikrája továbbra is ott pislákolt.

A postán, ahol dolgozott, egykedvűen végezte munkáját, panasz nem volt rá, de mint a robot, úgy dolgozott.

Csinos lány volt, többen próbálkoztak vele ismerkedni, ám hiába. Fagyos tekintetével, némaságával elüldözte a férfiakat.

Az évek múltak, szülei addig-addig győzködték, míg végül elfogadta egy szintén falubeli férfi udvarlását. Nem szerette, de már nagyon elege volt szülei gyámkodásából. Úgy gondolta, majd csak elviseli házasságát a férfival, aki sok évvel idősebb volt nála, és jómódban élt.

Saját autószerelő műhelye volt segédekkel, csak a feleség hiányzott hatalmas házából. 

Végül belátta, hiába vár Milosra, és igent mondott a férfinak. Holnap lenne a szűk családi körben tartandó esküvőjük, ezért jött most elbúcsúzni Milostól, a szerelemtől, a szerelmüket őrző fától.

Doroti a fa tövében ülve, hangosan zokogott. Tudta, hogy ezután Milos már csak szép emlék lesz. De valami még most sem hagyta nyugodni. Nem tudta teljesen elengedni szerelmét. Ahogy telt az idő, teljesen besötétedett, a lány zokogása csendes sírássá szelídült. 

Nem tudta érzékelni mennyi idő telt el, mióta ül a fa mellett, gondolatai csak Milos körül forogtak, és hangosan beszélt hozzá. 

- Milos szerelmem, bárhol is vagy küldjél valami jelet, mert már az őrület határán vagyok. Látod azt a sok piros szívet, az ujjaimat? Mondd ki tette?

- Én! - Lépett eléje a sötétből egy férfi.

Dorotinak az ijedségtől majdnem elállt a szívverése. Ismerős volt a hang, de nem akarta elhinni, hogy ki szólt hozzá. Reszketett félelmében.

- Megismersz Doroti? - Kérdezte a férfi. Ha nem az sem baj, majd segítek egy kicsit.

A férfi egy pillanatra megvilágította magát, majd a lányra irányította a lámpafényt. Dorotit az ájulás kerülgette, amikor felismerte leendő férjének egyik segédjét. 

- Te mit keresel itt Bódi? 

- Hogy mit keresek Doroti? Téged! 

Tudtam, hogy elfogsz jönni ide a fátokhoz, mert már többször meglestelek, amikor itt sirattad Milost. 

Emlékezz vissza, hány alkalommal próbáltam veled beszélgetni, de Te, a fagyos tekinteteddel mindig átnéztél rajtam. Szóra sem méltattál. 

Pedig hidd el én nagyon szerelmes voltam és vagyok beléd. 

Már fiatal korunk óta csak felőled ábrándoztam. Aztán elfogadtam, hogy Milossal jársz, de amikor történt, ami történt, újra bizakodni kezdtem. 

Ám, Te olyan voltál, mint a hideg kőszobor. Kezdtem elfogadni, sem én, sem más nem kell Neked, egészen addig, míg meg nem hallottam a szóbeszédet. Tudod, sokan megfordulnak a szerelőműhelyben, és míg várakoznak, beszélnek. Így tudtam meg, hogy nősülni készül a főnök, és Te vagy a boldog menyasszony. 

Akkor elhatároztam, tennem kell valamit. Nem tudnám elviselni, hogy nap, mint nap lássalak, mint a főnök feleségét.

Kérlek Doroti, nem menj hozzá! Gyere velem, én minden kívánságodat teljesítem, ha igent mondasz. Látod, a fa törzsébe is belevéstem azt a sok szívet. Tudod miért? Ahányszor elutasítottál, annyi szívet véstem a fába.

Dorotit nagyon meglepte Bódi vallomása. Első gondolata az volt, hogy ez az ember megbolondult. Fázott, reszketett, de nem csak a hűvös esti levegőtől. Félt. A zsigereiben érezte, nagy veszélyben van. Egyfolytában azon pörögtek gondolatai, mit mondjon Bódinak. Megbántani sem akarta, de arról, hogy vele menjen szó sem lehetett.

- No Doroti? Ugye nem gondoltad, hogy ennyiszer kikosaraztál?

Most áruld el, hogy döntöttél, eljössz velem, vagy...

- Bódi, ez mit jelentsen? - kérdezte rosszat sejtve Doroti.

- Azt szerelmem, ha nemet mondasz, nem engedem, hogy a főnök felesége legyél. Inkább megöllek!

Doroti ijedten ugrott fel ültéből. Tudta, most valóban veszélyben van az élete. Egy pillanat elég volt ahhoz, hogy elfusson. Szaladt volna, de hosszú ruhája fennakadt az egyik bokor ágain, Bódi így könnyedén utolérte.

- Látom, megadtad a választ. Szorította magához a lányt. Azt hitted elmenekülhetsz? Lihegte Doroti arcába, aki iszonyodva látta a férfi eltorzult arcát, habzó száját.

- Végem van - gondolta. Nem tudok elmenekülni ettől az őrült Bóditól. Meg fog ölni!

 Óh, Milos szerelmem...

Doroti nem tudta tovább folytatni gondolatát. Bódi egy hirtelen mozdulattal szívébe döfte tőrkését. A lány ernyedten csuklott össze és meghalt.

Bódi abban a pillanatban, hogy látta Dorotit meghalni, kijózanodott. 

- Mit tettem! Mit tettem! Megöltem a szerelmemet! Doroti, kérlek, ébredj fel! Én nem ezt akartam! - Ordította torkaszakadtából. Így már én sem akarok élni! - Zokogta a lány kihűlő testére borulva.

Az erdő fái némán hallgattak, a pirosra festett szívek lángolva pulzáltak a sötétben.

Késő este Dorotit keresni kezdték szülei, miután nem találták szobájában. Tudtak az erdei fáról, ezért sejtették, csak ott lehet. 

Majd eszüket vesztették, amikor a fa közelében ráleltek Doroti és Bódi holttestére. 

A miértekre senki sem tudta a választ.

2025. 

Képre írt történetem.




 

2025. január 19., vasárnap

Eleség az ablakban



Fenn a felhők verekedtek,
hódunnájuk széjjel repedt,
egész éjjel hullott a hó,
lett is reggel látnivaló.
 
Faágakon hópamacsok,
réten, mezőn hótakarók,
éhesek a kismadarak,
nem találnak finom magvat.
 
Ingyenkonyhát megnyitottam,
diót, magot bőven raktam,
jött sok cinke és vörösbegy,
mindegyiknek örvendezek.
 
Míg tart a tél, enni kapnak,
öröm látni, sokan vannak,
veréb is jön, de nem bánom,
ő is kedves madár nálam.
 
Nyáron majd újra jönnek,
lombok között elrejtőznek,
csipegetik a férgeket,
szép hangjukon énekelnek.
2025.
Kép: Pinterestről

Égből jött segítség


 

 

Amarilla édesanyja halála óta nagyon magányos volt. Születése óta kettesben éltek a kis családi házukban. Mióta egyedül maradt, esténként a diófa alatti padon üldögélve nézte a csillagos eget. Hitte, hogy édesanyja lelke is ott ragyog a csodálatos égbolton. Kitartóan nézte a csillagokat, kereste a legszebbet, a legragyogóbbat. Órák teltek el ebben az állapotban, melynek mindig az lett a vége, hogy gyönyörű smaragdzöld színű szemeiből megállás nélkül csordogáltak könnyei, de a vágyott csillagot mégsem lelte. 

Egy nyárvégi estén a szokottnál is hangosabban zokogott, és kétségbeesetten kiabált a csillagos ég felé.

- Többé nem jövök édesanyám! Hosszú estéket töltöttem azzal, hogy megtaláljalak a csillagok közt. Kértelek, könyörögtem egy aprócska jelért, de hiába. Most jött el az idő, belátom, nélküled nem tudok, és nem is szeretnék tovább élni. Én is indulok utánad, hogy találkozzunk!

Odafenn a csillagok szomorúan hallgatták Amarilla panaszos zokogását.

- Tennünk kell valamit, még mielőtt valami butaságot tesz ez a leány. - Suttogták egymásnak. Ám, mi kevesek vagyunk, hogy csodát tegyünk, de kérdezzük meg az Esthajnalcsillagot, Ő majd segít nekünk.

Így is tettek.

Az Esthajnalcsillag figyelmesen hallgatta kérésüket. Amint lepillantott a Földre, látta a diófa alatt keservesen zokogó lányt, aki könnyein át is kitartóan nézte a csillagokat. Gyönyörű smaragdzöld szeme  a sok sírástól, már teljesen elvesztette ragyogását. 

Amíg az Esthajnalcsillag gondolkodott, Amarilla bement a házba és egy kis idő múlva pohárral a kezében ült vissza a diófa alatti padra. Még nem ivott a tartalmából, csak forgatta kezében és közben elgondolkodva nézett fel az égre. 

A csillagok izgatottan nézték az Esthajnalcsillagot. Valamit tenni kellene, mielőtt a lány iszik a pohárból. 

Ő pedig így szólt hozzájuk.

- Eljött az idő, hogy segítsünk Amarillának, mielőtt kiissza a poharából a mérget. Mert bizony az van benne, a legerősebb fajtából. Neki még nem szabad meghalnia, sok feladat vár még rá a földi életében.

Most van csillaghullás ideje, egyet egyenesen hozzá irányítok. Amikor odaér, édesanyja hangján fogja megnyugtatni, és láthatatlanul megölelgetni. 

Ne aggódjatok, Amarilla meg fog nyugodni, mert a biztonság kedvéért gondolataiban nála hagyom édesanyja hangját. Bármikor bármit kérdezhet tőle, ha rá gondol, megkapja a választ. 

Amarilla mindenre felkészülve még utoljára rápillantott a kicsi házra, a virágos kertre, és egy nagy sóhajtás után szájához emelte a poharat. Szemeivel felnézett a csillagokra, és édesanyjára gondolt, mielőtt kiitta volna a pohár tartalmát. 

Abban a pillanatban, egy csodálatos fényű csillag indult el lefelé az égről. Fényes csíkot húzva maga után egyenesen felé tartott. 

Amarilla tátott szájjal, meglepődve nézte a hullócsillagot, még inni is elfelejtett. Úgy érzékelte, mintha a háta mögé esett volna le, de amint hátra nézett semmit sem látott. Eltűnt a fény, nyoma sem látszott.

Csalódottan fordult vissza, arra gondolt, lehet csak képzelte az egészet. Valami biztos elbűvölte szemeit, hogy elterelje figyelmét, mire is készül.

Nem, nem fog letenni szándékáról, és határozottan újra szájához emelte a méreggel teli poharát.

Már éppen kortyolni akart a méregből, amikor fülében édesanyja hangját hallotta.

- Ne tedd ezt kislányom! Ne csinálj butaságot, ez semmi jóra sem vezet. Eldobnád az életedet? Ha így tennél, lelked soha nem lehetne csillag fenn az égen. Helyette, borzalom am várna rá.

Ahogy édesanyja hangját meghallotta, Amarilla kezéből kiesett a pohár, tartalma szétfolyt a zöld füvön. Amerre a méreg elterült, abban a pillanatban kiégett a fű. Ijedten nézte mi történt a fűvel és megborzongott a látványtól.

A következő pillanatban úgy érezte, valaki gyengéden átöleli, és újból édesanyja hangját hallotta.

- Látod kislányom, mitől menekültél meg? Ígérd meg nekem, soha, de soha nem készülsz eldobni az életedet. Hidd el, a kilátástalannak hitt dolgok, bármennyire hihetetlen, de mindig megoldódnak. A reményt nem szabad feladni, nem szabad kapkodni... 

...és Amarilla még sok jó tanácsot kapott édesanyja hangjától. Amit hangosan kérdezett tőle, arra gondolatban megkapta tőle a választ. Egy valamit nem kapott meg, hogy láthassa Őt. 

- Emlékeidben, álmaidban, láthatsz majd kislányom - nyugtatta kedvesen.

Amarilla megnyugodva ment be a kis házba, ahol hamarosan álomra hajtotta fejét. Álmában újra gyönyörűen ragyogtak smaragdzöld szemei, mert boldogan szaladt édesanyja ölelő karjaiba.

Fenn az égen, örömükben táncoltak a csillagok, és hálásan köszönték meg Esthajnalcsillagnak a segítséget. 

Ő pedig megtartotta ígéretét.

2025.

Képre írt történetem.


 


2025. január 16., csütörtök

Lázálom

Eliza meglepődve nézte a hatalmasra nőtt kaktuszokat. Fogalma sem volt, hogy kerülhetett ide a kaktusz ligetbe. Életében nem látott ilyen sokfélét. Volt köztük gömbölyű, magas, egyenes, görbe, és ami legjobban ámulatba ejtette, minden kaktusz tele volt szebbnél szebb virágokkal. A sárga, piros, rózsaszín virágok, mint a tarka pillangók úgy hajladoztak a meleg szélben.

Sétálás közben észre sem vette, hogy már a kaktusz liget közepében jár. Ijedten nézett körbe, de sehol sem talált kifelé vezető ösvényt. Hangosan zokogva kiabált segítségért, de bizony hiába. Senki sem hallotta meg kiáltását. Teljesen elszédült a sok forgásban, amikor véletlenül az egyik kaktuszhoz hozzáért. Tüskéi mélyen belefúródtak bal karjába. Bosszúsan csipegette ki őket, de minden kihúzott tüske helyén piros vére serkent. Sehogy sem bírta elállítani a vérzést. Kétségbeesetten keresgélt, vajon mit is tudna kezére tenni, de sajnos semmit sem talált. Akkor észrevette, hogy az egyik kaktusznak csodálatos, hatalmas szirmú hófehér virágai nőttek. Érdekes, eddig fel sem tűnt neki, hogy fehéret virágzó kaktusz is van a sok színes közt. Nem sokat gondolkodott, majdnem az összes virágot letépte róla és vérző kezére tette.

– Hála neked szép leány, majdnem megszabadítottál az átok alól.

Eliza nagyon megijedt, vajon ki szólhatott hozzá, amikor egyedül van a kaktusz ligetben. 

- Remegő hangon kérdezte – van itt valaki? Ha igen, gyere elő, hogy lássalak!

Többször is megkérdezte, de kérdésére senki sem válaszolt. Lehet, hallucinál a nagy melegtől, gondolta magában, és leült egy száraz földhalomra. A vérző karjára tett fehér virágokat lassan csöpögő vére teljesen eláztatta.

Kicsit szédelegve felállt, hogy leszakítsa a kaktuszon maradt egyetlen hófehér virágot. De hiába ágaskodott, nem érte el. Már-már feladta, amikor valaki gyengéden átkarolta és felemelte. Hirtelen nem is gondolkodott, hogy is érhette el a virágot. Ám amikor azt leszakította és vérző karjára tette, abban a pillanatban körülötte minden megváltozott.

A kaktusz liget helyén zöld lombos fák voltak, és Ő egy hatalmas törzsű fa tövében üldögélt, karjára egy nagy zöld levelet szorított. 

Ámulva nézte a változást, és semmit sem értett. Hogy került ide, miért szorongatja karján a falevelet? Hová tűntek a hatalmas kaktuszok? 

Gondolatai gyorsan, válasz nélkül követték egymást. Már azt hitte teljesen megzavarodott, amikor egy daliás ifjú legény közeledett felé mosolyogva. Kezében egy korsót hozott, amely forrásvízzel volt tele.

Eliza ijedten nézett az ifjúra, aki szép szóval nyugtatta.

- Ne félj tőlem szép leány, hálával tartozom neked, amiért megmentettél az évszázados átok alól. 

Eliza semmit sem értett az ifjú szavaiból, kérdőn szólt hozzá.

- Ki vagy Te idegen? 

 Igyál ebből a forrásvízből, mosd le vele sebeidet, majd hallgasd meg történetemet.

- Eliza lassan ébredezett lázas álmából. Résnyire nyitott szemeivel lassan érzékelve fedezte fel, hogy saját szobájában, saját ágyán fekszik, a függönyt langyos szellő lebegteti. Mögötte pedig kíváncsian kukucskálnak be a kora reggeli napsugarak.

 Egy aggódó szempár figyelte minden rezdülését, míg homlokán, kezein épp a vizes borogatást cserélte.

- Hál' Istennek, hogy felébredtél szerelmem. - szólt megkönnyebbülten Misi, Eliza férje. Nagyon aggódtam érted, egész éjjel a magas lázadat próbáltam lejjebb vinni. Nem reagáltál a gyógyszerekre, ezért vizes borogatással próbálkoztam. 

Nem tudom hol jártál álmodban, de kaktuszokról beszéltél, amelyek megszúrták kezedet. Virágról, amely meggyógyította, és, és még egy daliás ifjút is emlegettél kedvesem.

Eliza az egészből semmit sem értett, hála férje gondos ápolásának, láza már nem volt, de álmára bizony nem emlékezett. Óvatosan felült ágyában, és lassan bontogatta le kezeiről a vizes borogatást.

Csodálkozva vette észre, bal alkarján az apró pontocskákat. Olyanok voltak, mint az apró tűszúrások. Míg nézegette, Misi megnyugtatta.

A tűszúrásokat nézegeted szerelmem? Nagyon aggódtam érted és felhívtam az akupunktúrával gyógyító orvos barátunkat. Szerencsére, még az éjjel eljött, hogy segítsen rajtad. De ne aggódj, hamarosan nyoma sem lesz a tűszúrásoknak.

Eliza mosolyogva nézett férjére. Már kezdett emlékezni a kaktusz ligetes álmára, de úgy gondolta, jobb, ha erről nem mesél Misinek. Úgyis csak lázálom volt.

 2025.

Képre írt történetem.

Kép : Pinterestről

Történetemre elismerő oklevelet kaptam a Múzsák Könyvtára csoport  vezetőjétől.




Újra eljött az Ősz

    Nem hiába várakoztam, végre, végre ideért, az arcomra mosolyt csalt, míg hallottam halk neszét.   Falevelek halkan súgták, már a szomszé...