2025. január 12., vasárnap

Ági története

 Ági története

 

Ági magányosan élt szépen rendben tartott házában. Udvarán sok szép virág virított, az öröm, a vidámság, mégis messze elkerülte. Egyedül volt az emlékeivel, a fényképekkel, a sok munkától megfáradt testével, az egyre többször kellemetlenkedő nyavalyáival, gondolataival. Azzal már rég nem foglalkozott, hogy haja megőszült, egyenes, büszke járása mára kicsit megroskadt, és bizony a ruhái sem a legújabb divatot követték.

Gyuri fia, apja halálakor még kisiskolás volt. A gyászév letelte után ketten is próbáltak közelebb kerülni hozzá, de Ő mindkettő férfinak határozottan nemet mondott, mert nem akart egyetlen fiának mostohaapát. A csinos középkorú özvegyasszonyról hamar elterjedt a pletyka, hogy megközelíthetetlen. Nem törődött senkivel és semmivel, még magával sem, csak a munka, meg a munka, és a fia jóléte foglalkoztatta. 

Fogát összeszorítva dolgozott, a főállású munkahely mellett még másodállásban, sőt ha muszáj volt, harmadikat is vállalt, hogy mindene meglegyen egyetlen fiának. Időnként idős szülei is segítették, főleg a kertjükben termelt zöldségekkel, tyúkkal, tojással. Sokat jelentett ez, mert a munkahelyek mellett, neki erre nem jutott ideje. Szívós kitartással elérte, hogy nem voltak anyagi gondjai. Így tudta Gyurit nyári táborokba küldeni, és amikor ahhoz lett kedve, beíratta néptáncra.  A néptáncegyüttessel sokat járt vidékre, majd a környező országokba fellépni, és ez mind sok pénzbe került. Nem bánta, sőt örömmel töltötte el a lelkét, hogy apa nélkül is többet ad fiának, mint némely szülők.

Gyuri okos volt, segítőkész, szófogadó, és sokszor ez adott neki erőt, és kitartást. Még azért sem kellett könyörögnie neki, hogy vasárnaponként elmenjen vele a templomba. Hogy emiatt a barátai ne piszkálják, a közeli városba mentek az esti misére. Titokban még az is megfordult a fejében, bizony jó lenne, ha egyházi intézményben folytatná tanulmányait Gyuri, és akár pap is lehetne belőle. Sok imát mondott el, és ajánlott fel erre a szándékra, de ahogy közeledett a pályaválasztás ideje, csalódottan vette tudomásul, hogy imái nem találtak meghallgatásra. Ugyanis, egy alkalommal megemlítette fiának, hogy milyen jövőt szánna neki, és bizony, Gyuri határozottan nemet mondott.

- Édesanyám, én szívesen eljártam veled a templomba, imáimat is naponta elmondtam, de hidd el nekem, sem a szívemben, sem a lelkemben nem érzem, hogy nekem egyházi iskolába kellene tovább tanulnom. Még annyi ideig sem, míg leérettségizek! Engedd meg nekem, hogy eldöntsem, hol akarok tovább tanulni!

Fia elutasító szavai, nagyon váratlanul érték. Ha jól belegondol, valóban csak Ő ábrándozott Gyuri papi hivatásáról, de a beszéd stílusa, hangneme, egyáltalán nem volt jellemző fiára. Még az arca is eltorzult közben, a szemei meg haragosan villogtak, hát, erre meg végképp nem számított. 

Mégsem tehetett mást, mint nehéz szívvel, de visszavonulót fújt. Nem akarta elveszíteni gyereke bizalmát. Úgy gondolta, ez a kamaszodó fiú lázadása, semmi egyéb, és tovább nem foglalkozott vele.

A beszélgetés után egyedül járt misére. Fiát nem hívta, Ő meg magától nem ment. Párszor még eljárt a városba, de egyre többször tért be a vasárnapi mise idején falujuk templomába. Imáival lelke megnyugvását kérte, hogy el tudja fogadni fia döntését.

Végül, Gyuri közgazdasági szakközépiskolába jelentkezett, ahová fel is vették. Kemény négy év volt mindkettőjüknek. Neki a pénzt kellett előteremtenie, Gyurinak meg sokat kellett tanulnia, hogy a legjobbak között legyen. A táncolást sem hagyta abba, jól érezte magát, úgy a kemény próbákon, mint fellépéskor a színpadon. Ahogy teltek a középiskolai évek, magas, jó kiállású, csinos fiatalemberré vált.  Ha csak ránézett, végtelenül büszke volt rá, hisz egyre feltűnőbben hasonlított rég elhunyt apjára. Sűrű sötét haja gyűrűsre kunkorodott, csillag szemével, vidám természetével, bolondította a lányokat. 

A kitűnő érettségi után, egy távoli nagyváros főiskolájára jelentkezett. Választását az is befolyásolta, hogy az iskolának messze földön híres néptáncegyüttese volt. Így, ha felveszik, nem kell abbahagynia a táncolást. Elért pontjai alapján simán felvették, kollégiumot is kapott, a néptáncegyüttesben pedig örömmel fogadták.

Végtelenül hálás volt az égieknek, hogy újabb kérését, imáit most meghallgatták. A fiának szánt papi pálya gondolata, rég feledésbe merült. Már Ő is belátta, ha fia nem kap meghívást a jó Istentől, akkor minden hiába. Úgy látszik, neki más életfeladata van. Eddig sikereket ért el a táncolásban, a középiskolában, bízott benne, hogy a főiskolán is megállja a helyét.

Az iskolakezdés nagy változást hozott mindkettőjük életében. Most jött el az az idő, amitől mindig is félt. Gyuri elköltözik az ország túlsó felére a kollégiumba, Ő pedig egyedül marad. Tudja, hogy majd rendszeresen hazajön, de ez már nem olyan lesz, mint eddig. 

Sokat nem tévedett, amitől tartott, az bekövetkezett. Ha kezdődött a zh. írásra való felkészülés, a vizsgaidőszakok, akkor maradt a telefonálás, vagy az SMS küldés. 

- Édesanyám, most hétvégére ne várjál, sokat kell tanulnom. Amikor tudok, megyek! Puszi.

- Édesanyám, fellépésünk lesz a néptáncegyüttessel, nem tudok haza menni. Puszi.

- Édesanyám, légy szíves tegyél pénzt a számlámra, nagyon fogytán van. Köszönöm szépen! Puszi, vigyázz magadra!

Ilyen, és ehhez hasonló rövid SMS-ek érkeztek az évek során. Amikor telefonon beszéltek, mindig ígérte, hogy legközelebb majd személyesen mondja el a vele történteket. Mégis pár nap múlva csak egy SMS érkezett Gyuri helyett. A nyári szünetekben is csak egy-két hétre korlátozódott az otthon töltött idő.

Eleinte még nyugodtan elfogadta, hogy fia nem, vagy ritkán megy haza, de ahogy telt az idő, egyre jobban bánkódott miatta. Időközben szülei is elköltöztek a fenti világba, így az egyedüllétet nehezen viselte. Még mindig kettő munkahelyen dolgozott, ezért a fiának nem voltak anyagi gondjai. Kérte, és kapta is az égi segítséget, hogy ereje el ne hagyja, legalább addig, míg Gyuri tanul. Utána, majd ha már dolgozni fog, ráér lazítani. Fia kapott ösztöndíjat, árvaellátást is, de pénzből soha sem volt neki elég. Az utolsó évben többször megkérdezte tőle, hogy van-e barátnője -, mert egy kicsit sokallta fia költekezését. A válasz mindig nemleges volt. 

- Időben megtudod édesanyám, ha lesz barátnőm. Ezzel a mondatával szokta másra terelni a beszélgetést.

Karácsonykor is csak telefonon beszéltek, mert a tanulásra, vizsgákra hivatkozva nem utazott haza. Akkor rákérdezett, hogy örülne-e, ha meglátogatná. Hamarosan államvizsgázik, lesz majd a diplomaosztó ünnepség is, és Ő eddig még nem látta, hogy hol tanul. A fénykép az más, most élőben szeretne vele sétálgatni abban a gyönyörű városban.

Arra gondolt, szombat reggel vonattal elmenne, egy éjszakára venne ki szállást, vasárnap délután meg hazajönne.

Bejelentését hosszas hallgatás követte, majd csak annyit mondott - ne gyere édesanyám, én megyek haza -, és kinyomta a telefont.

Az elutasítástól görcsbe rándult a gyomra, hevesen dobogott a szíve, remegő kezéből kiesett a telefon. Még szerencse, hogy ült, különben összeesett volna. Nem bírt tisztán gondolkodni. 

Mi lehet ezzel a fiúval, miért nem akarja, hogy meglátogassa? Valami, nincs rendben nála, tudja, érzi! Titkolózik előtte, de miért? Mindig az őszinteségre tanította, most mégsem mondta el az igazat! 

Még az a régi beszélgetés is eszébe jutott, amikor olyan nyersen elutasította Őt, pedig akkor csak tizennégy éves volt. Elrontott volna valamit fiával kapcsolatban? Nem, az nem lehet, hisz mindent őérte tett...

Imával, fohásszal próbálta aggódó lelkét megnyugtatni, de kevés sikerrel. Nem tudott kellően  imáira figyelni, összekeverte őket. Csak a szája mondta, de gondolatai máshol jártak. Könnyei lassan gördültek végig az arcán, s pottyantak ölébe ejtett kezére. 

Ültében elnyomta az álom, és amikor felébredt, a Hold világított be szobája ablakán. Nagyon lassan az ágyig vonszolta magát, és lefeküdt. Sokáig ébren volt, de nem tudott gondolkodni, üresnek érezte a fejét, mintha elszállt volna belőle minden gondolat. Már hajnalodott, mikorra újra elaludt. Reggel a tükörbe nézve, egy szomorú szemű, bánatos arcot látott. Telefonján Gyuri üzenete várta, csak annyit írt, hogy szombaton érkezik. Egy pillanatra felragyogtak szemei, de aztán aggódás váltotta fel az örömöt. Vajon mit fog mondani a fia, milyen kifogást talált, hogy ne menjen el hozzá. Talán szégyelli, amiért nem olyan divatosan öltözik, mint a vele egykorúak? Ezért nem akarja, hogy oda utazzon? Ha igen, akkor hatalmasat fog csalódni benne, hisz eddig mindent pénzét őrá költötte, hogy semmiben se szenvedjen hiányt. 

Így őrlődött egészen szombat délutánig, amikor megérkezett Gyuri. Boldogan ölelte, csókolta, fia viszonozta ugyan az ölelését, de volt benne valami visszafogottság. Észrevette, de nem szólt. Gondolta, most a fiának kell elfogadható magyarázatot adni a viselkedésére, nem pedig neki.

Kedvenc ételeit főzte, melyekből nagyon keveset evett, majd csendben kávéztak, csak a kanalak koccanása törte meg a csendet. Gyuri idegesen kocogtatta kanalát a csészéhez, arcán az izmok össze-összerándultak az idegességtől. 

Türelmesen várta, hogy fia megszólaljon, de belül minden porcikája remegett. Félt attól, amit még ugyan nem tudott, de sejtette, hogy a fiának van valakije. Ha így van, akkor sem szabad haragudnia rá, hisz ez az élet rendje. 

- Édesanyám, valamit be kell vallanom – szólalt meg Gyuri. 

Már lassan egy éve, hogy van barátnőm. Tudom, ezt már rég el kellett volna mondanom, de nem tudtam mit fogsz hozzá szólni. A néptáncegyüttesben ismerkedtünk meg, Ő lett a táncos párom. Nagyon szép, vidám természetű lány, és ahogy telt az idő, egymásba szerettünk. Tavaly végzett a főiskolán, óvónőnek tanult. Szeptemberben, amikor már dolgozni kezdett, közös albérletbe költöztünk. Ezért jöttem oly ritkán haza. 

- Meg ezért kértél oly sűrűn pénzt! – vágott indulatosan fia szavába.

- Igen, édesanyám, ezért. Azt még el kell mondanom, a párom nem tiszta magyar, apja roma származású, és zenész. Nem tartoznak a jómódban élők közé, de tisztességesen élnek. Marietta, szinte teljesen önerőből tanult, az ösztöndíj mellé még nyaranta és hétvégeken is dolgoznia kellett. Mióta együtt élünk, és ha van szabadidőm, én is elmegyek diákmunkára.

Bármit mondasz édesanyám, én nagyon szeretem Őt, és soha nem fogom elhagyni, mert a közös gyermekünket hordja a szíve alatt. A diplomaosztó ünnepségre, már hárman - és ha eljössz -, akkor négyen megyünk. 

Gyuri arcán a megkönnyebbülés jelei látszottak, amikor befejezte egy szuszra elmondott vallomását. Kíváncsian nézett anyjára, és várta a reagálását.

Ő teljesen kiakadt a hallottaktól. Pár perc alatt annyi mindent zúdított rá a fia, hogy első hallásra fel sem bírta fogni. Agyában csak egy szó ismétlődött, zakatolt - becsapott, becsapott, becsapott...

Egy szó nem sok, de annyit sem bírt kimondani, egy láthatatlan hatalmas gombóc növekedett a torkában, amely úgy lüktetet, hogy majd megfulladt. Lassan felállt az asztaltól, a bejárati ajtóhoz sétált, sarkig tárta, és egyik kezével kifelé mutatott.

Gyuri tágra nyílt szemekkel nézett rá, mert nem ezt a reakciót várta tőle. A meglepődéstől megnyúlt arccal, pár pillanatig farkasszemet néztek egymással, de amikor anyja eltorzult vonásain a haragon kívül mást nem látott, hirtelen felállt, és a kanapé mellé letett táskájáért nyúlt. Szó nélkül lépett ki a ház ajtaján, de már az udvaron eleredtek könnyei. Sírva ment a közeli vasútállomásra. 

- Elrontottam, elrontottam, nem így kellett volna - suttogta maga elé. Vissza kellene mennem, és bocsánatot kérnem, talán megbocsát édesanyám.

Amíg így vívódott magában, az állomásra vonat érkezett, amelyre zavarodottságában felszállt. Akkor eszmélt fel, amikor a vonat már a nyílt pályán száguldott, és a kalauz kérte a menetjegyét, de akkor már késő volt visszafordulni.

Sokáig állt a sarkig nyitott ajtóban, mire felfogta, hogy Gyuri elment. Dühében bevágta az ajtót, és zokogva rogyott le a kanapéra. Elment, egy szó nélkül elment, itt hagyott!

- Istenem, hát én ezt érdemeltem!  Feláldoztam érte az életemet, a fiatalságomat, neki adtam, ha kellett, az utolsó forintjaimat, és ez a hála? Nem volt őszinte velem, pedig kis korától kezdve arra tanítottam!  

Miért? Istenem, Miért? Mit rontottam el? Nem az fáj, hogy van barátnője, még az sem, hogy együtt élnek, még a származása miatt sincs fenntartásom. Becsapott! Ez fáj a legjobban!

Az most még nem jutott el a tudatáig, hogy mégis Ő küldte el.

Vasárnap, mise után a templomban maradt. Nem imádkozott, csak ült csendben, és könnyes szemmel nézte a megfeszítettet. Remegő teste lassan, szinte észrevétlenül megnyugodott. Rég nem érzett békesség áradt szét minden porcikájában. 

Hazaérve már tudta mit kell tennie. Hétfőn felmondott második munkahelyén, az elsőn meg többet nem vállalt plusz túlórákat. Főnöke furcsán nézett rá, de szó nélkül tudomásul vette kérését. Ismerte már annyira, hogy tudja, nyomós oka van rá, amiért ezt kérte.

Sok álmatlan, imával, kéréssel töltött éjszaka után érezte úgy, hogy fel kell hívnia a fiát. Nem húzza, halasztja, mert minden egyes nappal tágul a szakadék köztük. Kettő hónap az nagy idő, a haragot már rég felváltotta a megbékélés, és neki bizony nagyon hiányzik. 

Eddig várta, hogy Gyuri felhívja, és majd bocsánatot kér, de be kell ismernie, hiába várja azt a telefonhívást. Dacos, mint a megboldogult apja volt annak idején! Neki kell megtenni az első lépést felé, és megbocsátania, ha nem akar továbbra is egyedül, magányosan, szeretet nélkül élni.

Ami történt, megtörtént, Gyuri minden hibájával a fia, és hamarosan apa lesz, Ő meg nagymama. 

Lassan, szótagolva mondta  - nagy-ma-ma  le-szek -, és közben elmosolyodott. 

Minden porcikája remegett, amikor kezébe vette a telefont, hosszan kicsengett, mire Gyuri felvette. 

- Édesanyám! - szólalt meg, és elcsuklott a hangja.

- Kisfiam, Gyurikám, ne sírjál, nem haragszom, nagyon hiányzol - többet nem tudott mondani a zokogástól. 

Percekig sírtak. Végül összeszedte magát, és elmondta, hogy hétvégén, ha nekik is jó, elutazik hozzájuk, és nyugodtan, higgadtan, mindent megbeszélnek. Fia most nem húzta az időt, azonnal válaszolt. 

- Boldog vagyok édesanyám, hogy megbocsátasz, és eljössz hozzánk. Mariettával várunk a vasútállomáson.

2022.

2025. január 11., szombat

Hótündér járt a földön...

 

Hótündér járt a földön,
a kopár téli tájon,
hogy varázspálcájával,
csodát varázsoljon.
Puha fehér hópihék
szállnak fűre, fára,
fehér paplan simul
a zöld fenyőágra.
Kerekeskút zsindelyét,
jégcsap rojtozza,
Kopasz faágakat
hócsipke borítja.
.
Minden mozdulatlan,
egy madár sem rebben,
havas táj szépsége
rabul ejti lelkem.
2021.
Fotót készítette: Jagasics Dóri

2025. január 8., szerda

Ki ez a lány?

 


Az aszfaltos út közepén, a lány könnyű hófehér ruhában üldögélt egy bőröndön. Kezében borítékot szorongatott, és azon gondolkodott, vajon hol van most, és hogy került ide. Ismeretlen volt a táj, a fák, az út menti jelzőtáblákon számára érthetetlen írás, feje fölött komor felhők tornyosultak. Kicsit oldalt tekintett, és meglepődve látta, hogy az út, amelyen, egy bőröndön ült, a végtelenbe visz, ahol hatalmas fényesség pulzál az égbolton. Fogalma sem volt, mi történhetett vele, és milyen levél van a kezében. Sem feladó, sem címzett nem volt a borítékon. A bőrönd is ismeretlen volt, életében nem látott ilyen régi, ódivatú bőröndöt. Gondolataiban kétségbeesetten próbálta felidézni emlékeit.

Már-már szinte görcsösen kényszerítette agyát, hogy emlékezzen, de hiába.

Több óra is eltelhetett ebben az állapotban, de bizony az emlékek csak nem jöttek, ugyanúgy, mint ahogy az úton sem volt forgalom. Egy árva lélek sem járt arra felé. Azt viszont észrevette, hogy nem fázik, nem éhes, a nap sem süt, nem esteledik, minden változatlan körülötte.

Meglepődve nézett lábaira, nem értette miért van mezítláb. De, hol vannak a cipői? Így mégsem indulhat el az aszfaltos úton. Míg töprengett, sok idő telt el a végtelenben.

Addig, addig gondolkodott, míg rászánta magát, hogy elinduljon. Meglepődött, mert amikor fel akarta emelni a bőröndöt, mintha egy mázsás súly húzta volna vissza az útra. Többszöri próbálkozás után úgy gondolta feladja, és bőrönd nélkül indul el az ismeretlen úton. A borítékkal semmi gondja sem volt, könnyű, mint a pille. 

Alig tett pár lépést, egy hang suttogott a fülébe. 

- Na, végre, hogy elszántad magad az indulásra, már vártuk, hogy visszatérj! Fogd a bőröndöt és indulj előre a nagy fényesség felé.

- Nagyon nehéz a bőrönd, meg nem is az enyém. - Suttogta a lány. Nem mert hangosan beszélni, mert senkit sem látott maga körül.

- Tudom, hogy nehéz, de én nem vihetem helyetted, a Te dolgaid vannak benne.

- Az én dolgaim? Miről beszélsz, és ki vagy? Látod, még cipőm sincs!

- Ahová most indulsz, nem kell cipő. Ne aggódj, semmi baja sem lesz a lábadnak. Na, jó, annyit könnyítek, hogy kerekeket rakok a bőröndödre és húzhatod magad után, de ennyi és semmi több. Egyik kezedben a bőrönd fogantyúja, másikban a boríték, és indulj! - Szólt határozottan a hang. 

A határozottság ellenére semmi durvaság nem volt szavaiban, sőt, egy kicsit aggódónak tűnt, de ezt a lány akkor ott nem érzékelte.

- A borítékot igazán eldobhatnám, üres, semmi értelme, hogy vigyem. 

- Vinned kell! Szükséged lesz rá!

A lány erre, már nem válaszolt, mert észrevette, hogy a bőröndön apró kerék és fogó is van. Különös, de tovább nem jutott gondolataival. Lassan elindult, húzta a bőröndöt, ami így már nem is volt olyan nehéz. Meglepődve tapasztalta, az országút aszfaltja olyan puha, mintha bársonyon lépkedne. Ám, időnként mintha hegyes kövek bökték volna talpait. Nem, nem vérzett, de szinte elviselhetetlen fájdalmat érzett. 

Mire elmúlt a fájdalom, újra lába alá kerültek a láthatatlan kövek. Így ment  ez egészen az út végéig. Sokáig ment, nem érzékelte az időt, nem nézett sem jobbra, sem balra, a hang sem szólt hozzá. Időnként felnézett a feje fölé, de mindig csak azokat a komor felhőket látta. Megborzongott, olyan félelmetesek voltak. Már sok ideje haladt, amikor hirtelen az út végén találta magát, és ott pulzált előtte a hatalmas fényesség. 

A fény mégsem bántotta szemeit, azon tűnődött mi lehet mögötte, de nem sokáig kellett várnia, hogy megtudja. A hang újra a fülébe suttogott.

- Ha erősen nézed a fényt, megláthatod az ajtót, melyen majd beléphetsz, de még várnod kell!

- Mégis, mit tegyek? - Kérdezett vissza a lány.

Ebben a pillanatban az ajtón túlról egy erőteljes, de barátságos hang szólt hozzá.

- Végre hazatértél! Ha nem küldök utánad valakit, csúnya véget éltél volna meg. Holott, én nem azt szántam Neked, és ezt Te nagyon jól tudod!

- Semmire sem emlékszem. - Sírta el magát a lány. Sem arra, hogy ki vagyok, sem arra honnan jöttem és most hol vagyok.

Kérlek ismeretlen segíts emlékeznem. 

- Legyen! - szólt a hang. 

Borítékodat tedd a lábad elé, és nyisd ki a bőröndöt. Amit abban látsz, az majd segít emlékezni.

A lány úgy tett, ahogy a hang parancsolta. Borítékot a lábai elé tette és kinyitotta a bőröndöt. Először semmit sem látott, de ahogy tovább erőltette szemeit, hogy jobban lásson, egy vastag papírtekercset látott, ami szép lassan kigurult a bőröndből.

Olyan volt, mint amikor a moziban filmet vetítenek.

Az első képsorokon sok-sok tündérkislányt látott, akik boldogan játszadoztak. Majd egy idősebb tündér kiválasztotta Őt társai közül, sokat beszélt hozzá és egy másik, nagyobb tündérrel útnak indította. 

- Itt az idő, induljatok! - szólt hozzájuk a nemrég újra hallott hang.

Ők pedig tündér szárnyaikkal egyenesen a Föld nevű bolygóra repültek.

A következő képsorokon, már kisbaba volt egy gazdag család házában. 

Mint a többi gyerek, ő is járt óvodába, iskolába, de a tündérszárnyai eltűntek, sem arra, hogy honnan jött, sem az Őt kísérő tündérre nem emlékezett. Élte a gazdag gyerek életét, akinek csak egyet kellett csettinteni, és minden kívánsága teljesült.

A problémák akkor kezdődtek vele, amikor összeismerkedett, egy az utcákon, tereken élő bandával. Ekkor már középiskolába járt. Osztálytársaival fogadott, hogy elmer velük menni, mert, ha bajban lesz szülei segíteni fognak. 

Ők először csak füves cigivel kínálták, nem akarta elfogadni, de addig-addig duruzsoltak a fülébe, míg elszívta az elsőt. Ezután már nem volt megállás, de a banda pár cigi elszívása után már pénzt kért tőle. Zsebpénze kevés cigire futotta, így hol a szüleitől, hol a nagyszüleitől kért pénzt, mindig kitalált valamit, hogy mire kell.

Egy nap ez már nem volt elég. A bandavezér, aki valamikor nagyon jóképű férfi volt, és még mindig az, megemlítette neki, hogy lehetne a barátnője, de ahhoz neki is vagy szippantani, vagy bökni kellene. 

A lány majd elolvadt a boldogságtól, mert fülig belezúgott a férfiba. Ám, ennek nagy ára volt. Pénzt már nem mert kérni, így lopott. Először csak a nagyszülei spórolt pénzét lopta el, majd a szülei pénzét dézsmálgatta. Az iskolában is gondok voltak vele. Amikor szüleit behívatták, tudta, most fog lebukni. Így mire a szülők hazaértek, addigra összeszedte a házban található összes ékszert, készpénzt, értékesebb apró tárgyakat, és lelépett. 

Egy papír fecnire csak annyit írt -, elmentem, ne keressetek.

A banda örömmel befogadta, addigra találtak egy búvóhelyet, ahol a lány pénzéből és pénzzé tett dolgaiból éltek, kábítóztak. A lányt hamarosan bedobták a közösbe, mindenki használhatta, mert szinte egész nap öntudatlanul feküdt a belényomott szertől.

Amikor ehhez a részhez ért, a lány már hangosan zokogta, hogy tovább nem bírja nézni, és már emlékezik minden pillanatra földi életéből.

A hang azonban könyörtelen volt.

- Saját érdekedben végig kell nézned! Mehet tovább!

A papírtekercs tovább tekeredett kifelé a bőröndből.

Egy nap elfogyott a pénz és a banda kénytelen volt tovább menni egy másik városba. A bedrogozott lányt senki sem akarta magával vinni. Pénze sem volt, és már ráuntak. Úgy határoztak, kap még egy utolsó adagot és magára hagyják, úgy sem éli meg a másnapot.

Közben a szülei mindenütt keresték, kerestették. Végül egy kábítószer kereső kutya talált rá, de már alig volt benne élet. A kórházban még aznap meghalt. 

Hatalmas fájdalom volt szüleinek és minden családtagjának, annak ellenére, hogy meglopta őket. Szülei saját magukat vádolták, amiért nem figyeltek rá. Elkényeztették, mindent megadtak neki, büszkék voltak rá, mert szép és okos lány volt.

A lány majd eszét vesztette, úgy zokogott. A papírtekercsből már nagyon kevés maradt a bőröndben.

- Még ezt is meg kell nézned! - figyelmeztette a hang. 

A szülők hamvasztást kértek, haza szerették volna vinni a hamvakat.

Ekkor léptek közbe a tündérek, mert a lány valójában egy tündér volt. Ha egy földre küldött tündért elhamvasztanak, a pulzáló fényen fekete lyuk keletkezik, és így gyengül birodalmuk.

Ezért, az Őt földre kísérő tündér gyorsan eljött érte, mielőtt elkezdődött a hamvasztása. 

A magával hozott bőröndben már benne volt a lány földi életének összes története. A botlásai, vétkei tették oly nehézzé a bőröndöt. A boríték annál könnyebb volt. Elkényeztetett lányként szinte semmi jó sem tett, minden természetes volt, amit kapott, viszonzásul semmit sem adott, igaz, nem is vártak el semmit. Úgy gondolta mindenki, ez így van jól.

- A lány teljesen összetört, és csak annyit bírt suttogni - szeretnék meghalni, engedjétek meg nekem.

- Nem lehet Cilinke! - Szólította tündér nevén a hang, Te már újra közénk tartozol.

Végig mentél a vezeklő úton, húztad nehéz bőröndödet, vitted a könnyű borítékodat, ezzel letelt a büntetésed. 

Amint belépsz a kapun, mindent, de mindent el fogsz felejteni a földi életedből. Soha többé nem küldelek vissza a Földre, mert semmibe vetted szavaimat, amit induláskor mondtam. Segítőd időnként próbált figyelmeztetni, de Te nem hallgattad meg a jóra intő gondolatokat. Önfejű voltál és makacs, elkápráztatott a gazdagság.   

Ugye tudod Cilinke, már többször is jártál a Földön, és mindig szegény, vagy egyszerű életet élő családokhoz küldtelek. Gondoltam, megérdemled, hogy ezúttal jó módban élj. Sajnos tévedtem, de be kell látnom ebben én is hibás vagyok. 

Most pedig indulj el, a kapu már kitárult, megtisztultál, átléphetsz rajta, szárnyaid már nagyon várják, hogy repüljenek veled.

Cilinke nem sokat gondolkodott, belépett a kapun, ami örökre bezáródott mögötte.

2025.

Képre rt történetem.









2025. január 6., hétfő

Vera történetei

 

 

Vera ráérősen álldogált a kertkapuban, de nem azért mert dologtalan asszony volt. Sokan szerették volna, ha fele annyira ügyesek lennének a munkában, mint Ő. Már nagyon várta, hogy eljöjjenek a nyugdíjas évek, mert fiatal korától kezdve folyamatosan dolgozott. Mióta otthon volt, minden ház körüli  munkával kényelmesen tudott végezni. Csodálatos kertjében pompáztak a virágok, veteményesében sokféle zöldség növekedett. Ha ideje engedte, bizony kiállt a kertkapuba nézelődni. Már megtehette. Férje még dolgozni járt, és legtöbbször ott várta, vagy elsétált elébe, amikor a vonatról leszállva hazafelé ballagott. 

  Nagy forgalom nem volt az utcájukban, de tudta, hogy melyik háznál mikor nincsenek otthon, mert vagy dolgozni mentek, vagy másfelé volt tennivalójuk. Olyankor arra felé is elment sétálni, mert bizony, nem árt az óvatosság. Ha észrevette, hogy egy-egy ismeretlen autó lassan gurul végig az utcán, azt már gyanakvással figyelte.

  Ma is a szokásához híven jobbra-balra nézelődött, de senkit sem látott. 

  Már indult volna befelé, amikor jó pár házzal odébb, az utca szemközti oldalán valami szokatlan dologra lett figyelmes. Egy számára idegen férfi lassan sétált a járdán, és kíváncsian nézegetett befelé az udvarokba. Időnként megállt, megfogta a kerítést és úgy figyelt. Ahol volt kutya, és megugatta, onnan nagy léptekkel tovább ment a következő házig. 

  Behajtotta a kiskaput, és a kerítés lécei közt kukucskálva várta, hogy mi fog történni.

Nem volt az a félős fajta, most is arra gondolt, majd ha úgy látja, hogy nem egyenes szándékai vannak a férfinak, akkor kimegy hozzá és megkérdezi, hogy kit keres.

  Meglepetésében majdnem felkiáltott, amikor látta, hogy benyitott, és be is ment az egyik ház kapuján. 

Aggódni kezdett, mert látta, amikor a szülők elmentek hazulról, és a tizenhárom éves lányuk, az Eszti, egyedül maradt otthon. Ezt biztosan tudta, mert a szülők autója után a kislány csukta be a nagykaput.

Vajon mit kereshet náluk az a férfi? A villany- gáz- vízóra leolvasók, még hónapok múlva fogják a házakat járni. Tehát, ők nem lehetnek. Itt valaki nem egyenes úton jár! Lehet, hogy téved, bár úgy lenne! Akkor majd elnézést kér, de ezt akkor sem nézheti tétlenül.

  Telefonját megtapogatta a zsebében - ki tudja, még szükség lehet rá - és gondolkodás nélkül elindult Esztiék háza felé. 

Egy pillanat alatt eszébe villant az a régi történet, ami még most is borzongással töltötte el...

 

                                                               ***                                                                            

 ...Fiatal házasok voltak, amikor szülőfalujában megvettek egy kicsi tömésházat. Rég nem laktak benne, udvara elhagyottan gazosodott. A házra is ráfért a sározás, meszelés. Ők mégis boldogan rendezgették első, saját otthonukat. Sajnos az örömük kevés ideig tartott, mert egy hatalmas vihar alaposan megtépázta a tetejét. Még ez lett volna a kisebb baj, de a ház falai is megrepedtek, a hirtelen lezúduló  eső, meg alámosta az északi falat, ami egy helyen megroggyant. Félő volt, hogy hamarosan a többi is követi. Mint később kiderült, alapja alig, vagy nem volt a háznak. Akitől megvették, szóba sem álltak velük, elzavarták őket, amikor reklamáltak. Még nekik állt feljebb, hogy mit képzeltek, kevés pénzért palotát akartak?

Mivel biztosítás nem volt a házon, nagy bajban voltak. Az életveszélyessé vált házban nem mertek tovább maradni, de nem volt hová menniük.

Végül a szomszéd szánta meg őket, és felajánlotta, hogy a nyári konyhában lakhatnak, míg rendeződnek a dolgaik. Ők örömmel fogadták el a segítséget. 

Szabadidejükben a házukat bontották, segítettek a munkatársak, rokonok is, így pár hét alatt a ház helyén az üres udvar árválkodott. A helybéli kőműves mester elvállalta, hogy felépíti az új házat beton alappal, téglából. Először csak egy szoba, konyhát, aztán majd később bővíthetik. A részletfizetésben is megegyeztek, még egy kevés kölcsönt is felmertek venni a szövetkezettől. Kettejük fizetéséből úgy is tudják majd törleszteni...

Amikor kiderült, hogy áldott állapotban van, örült is, meg nem is. A születendő gyermekének nagyon tudott örülni, de tudta, hogy a ház építése el fog húzódni. Kisfia születése után nagyon kevés pénzből éltek, minden nélkülözhető forintot félre tettek.    

A nyári konyhában is szűkösen voltak, de nem panaszkodtak. Egy kereset, az csak egy kereset, és a gyereknek is kell ezt-azt venni. Testvéreitől sok babaruhát kapott, de örökké nem várhatta, hogy ők ruházzák fel a kisfiát. Férjével sokat beszélgettek, hogy mitévők legyenek. Sajnos más lehetőségük nem volt, mint visszamenni a gyárba, ahonnan otthon maradt szülés után.

Szívesen ment volna dolgozni, de nem volt kire hagynia a kisfiút. Így maradt a sóhajtozás, és pénz híján a házépítés sem úgy haladt, ahogy eltervezték. 

Végül anyósa ajánlotta fel, hogy szívesen viseli unokája gondját. Amúgy is otthon van, eddig nem volt, és ezután sem lesz munkahelye. Ahogy a vele egykorú asszonyok, Ő is háztartásbeli volt, de ettől függetlenül nem tétlenkedett. A falusi háztartás minden nyűgje, gondja az övé volt. Gyerekei már kirepültek, a papával ketten maradtak. Egészen felvidította őket, hogy talán nemsokára újra kisbaba lesz a házukban. 

  Napokig gondolkodott anyósa ajánlatán. Rendes volt tőle, hogy felajánlotta a segítségét, de mit fognak gondolni róla a faluban? Nem, nem szabadna ezzel foglalkoznia. A saját házért neki is mindent meg kell tennie, mert a férje keresetéből nem tudnak élni, és építkezni. 

  A sok idegességtől teje elapadt, nem tudta szoptatni a kisfiát. Ekkor végleg elhatározta magát. Egy vasárnapi napon összepakolta a babaruhákat, és férjével együtt elvitte kisbabájukat a szomszéd faluban lakó anyósáékhoz. Tudta, hogy jó helyen lesz, mégis a szíve szakadt meg a kényszer szülte döntése miatt.

  Hétfőn reggel már munkára jelentkezett. Szorgalmasan dolgozott, túlórákat is bevállalt, hogy szaporodjon a pénzük.

  A férje szintén sokat túlórázott, így előfordult, hogy egyedül volt otthon a szomszédék nyári konyhájában. 

  Egy meleg nyári nap délutánján, mire hazaért a munkából teljesen leizzadt. Meleg volt a gyárban is, a zsúfolt vonatról hazafelé, meg jobb nem beszélni. Ott aztán keveredett rendesen az izzadt testek párolgása, a cigarettafüst szagával. 

Otthon, már attól felfrissült, hogy gyorsan levetette izzadt ruháit, és melegítette a vizet, a mosakodáshoz. Az ajtót nem zárta kulcsra, mert úgy látta hazafelé jövet, hogy a háziak még nincsenek otthon. Az öreg szomszéd sem üldögélt a diófa árnyékában, biztosan a hűvös szobában szunyókál. Pár perc és végez. Abban bízott, hogy addig senki sem jár a nyári konyha felé. Az eszébe sem jutott, hogy másként is történhet.

   Az öreg szomszéd, aki már pár éve elmúlt hetven éves, nem is volt olyan öreg, amikor szoknyát látott. Fiatal korában is nagy kujon volt, felesége mellett mindig volt szeretője. 

A valamikor jóképű férfi, hízelgő beszédével sok nőt levett a lábáról, nem egy házasság  bomlott fel miatta. Arra viszont senki sem tudott rájönni, hogy felesége miért tűrte el kihágásait. 

  De ezek a dolgok rég a múlté voltak. Úgy tűnt, ebben a korban már lecsendesült a vágya, sármossága is megkopott, és csak a szemével mustrálgatta az asszonyokat, no meg a szájával, mert arra aztán nem tett lakatot. 

  Vera természetesen nem tudta, hogy a vénember őrá is más szemmel néz. Amióta a nyári konyhába beköltöztek, a köszönésen kívül nagyon keveset beszéltek egymással. Akkor is a férjével, és nem ővele beszélgetett. Míg áldott állapotban volt, addig meg olyan közömbösen viselkedett, már-már feltűnően kerülte. 

  Az öreg egy alkalommal mégis megleste, amikor éppen újszülött kisfiát szoptatta, és az óta nem bírt magával. Újra érezte, hogy ereiben pezsdül a vér, amint a fiatalasszonyt megpillantja. Képes volt még este is leskelődni az ablakon keresztül, bár sokat nem látott a behúzott függöny miatt, de fantáziája annál jobban működött. Annyira biztos volt a dolgában, már csak a kedvező alkalomra várt. Sokat kellett várnia, mert Vera mindig a férjével jött, s ment.

Aznap is, udvarra néző szobája ablakából sóvárogva figyelte Verát. Nagyon megörült, amikor látta, hogy egyedül jött haza, és ez beindította piszkos fantáziáját. Óvatos léptekkel lopakodott a nyári konyha felé, és belesett annak az ablakán, melyen nem volt behúzva a sötétítő függöny. Így akadály nélkül láthatta, ahogy Vera a lavór fölé hajolva mosakodik. 

Teljesen izgalomba került a fiatal test látványától. „Ezt nem lehet kihagyni, most itt a remek alkalom” - gondolta sóvárogva. 

Amennyire csak lehetett, olyan halkan nyomta le a kilincset, és az ajtó kinyílt. Vera háttal állt az ajtónak, ezért semmit sem érzékelt a vénember aljas szándékából. 

Az öreg, korát meghazudtolva fürgén, két lépéssel Vera mögé került, és hátulról átölelte a fiatalasszonyt. Kezével a mellei felé kapkodott, és forró leheletével a fülébe lihegte:

 - Most nem menekülsz, az enyém leszel. 

  Vera a meglepetéstől egy pillanatra ledermedt, de csak egy pillanatra. Szerencsére, mindig helyén volt az esze, most sem pánikolt be, nem sikítozott torkaszakadtából. Feleslegesen tenné, úgysem hallaná meg senki.

Amikor combján érezte az öreg keménységét, arra gondolt, ennek fele sem tréfa, most gyorsan cselekedni kell, különben baj lesz. 

Egy hirtelen mozdulattal megpróbált felegyenesedni, és közben egy fél fordulattal oldalra fordult. Kezei szabadok voltak, elmarkolta a melleit tapogató öreg kezeit, és teljes erőből szétfeszítette őket. 

A vénember erre nem számított,  próbált volna hadonászni kezeivel, de esélye sem volt. 

Egy határozott mozdulattal lenyomta a konyha kövére, és keresetlen szavakkal mindennek elmondta a tehetetlenül kapálódzó támadóját, aki térdig letolt nadrágjával szánalmas látványt nyújtott. Testi ereje már elhagyta, de a szájából fröcsögtek felé a mocskos megjegyzései. 

Akkor kapott észbe, hogy teljesen meztelen, és a vénembert ezzel csak hergeli. Szerencsére elérte az ágyra kikészített nyári ruháját, és egy gyors mozdulattal magára rángatta. Nem ment könnyen, mert az rátapadt a vizes testére. Mivel a nyári konyha elég kicsi volt, a kövön fekvő öreg elérte a lábát, és megpróbálta magára rántani. Erre Ő sem volt rest, a tűzhely melletti piszkavassal elkezdte ütni a lábába kapaszkodó kezet. Nem törődött vele, hogy mekkora erővel csap le vele, a dühtől teljesen kiakadt. A második ütés után szabaddá vált a lába, az öreg meg egyre hangosabban jajgatott. 

- Agyon akarsz ütni te cafka! - kiabálta. 

Majd megmondom az uradnak, hogy kikezdtél velem… - te, te, te könnyűvérű! 

Jaj, a kezem! Jaj, a kezem! Hagyd abba te utolsó ribanc, eltörted a kezemet!

  Ekkorra már annyira lehiggadt, hogy eljutott tudatáig az utolsó mondat. Ahogy ránézett a vénember kezére, látta, hogy furán tartja. Egy pillanatra megijedt, mert mi van, ha valóban eltörte a piszkavassal. Kinyitotta a konyhaajtót, és lábával kirugdosta az udvarra a hangosan jajgató támadóját. 

Minden porcikája remegett a félelemtől, és az idegességtől. „Ennek nem jó vége lesz” - gondolta. Kicsit rendbe szedte magát, majd a konyhát, és leült az ágy szélére. Most mit csináljanak, tördelte kétségbeesetten a kezeit, mert ezek után nem maradhatnak itt, meg nem is maradnának. 

  Közben hazaértek a háziak, akiknek az öreg elpanaszolta, hogy Vera eltörte a kezét. Hogy miért, arról hallgatott, de a lányának elég volt ránézni, és tisztában volt vele, hogy az apja megint nem bírt magával. Szidták is rendesen, de a törött keze miatt orvoshoz kellett vinni. 

Alig mentek el, amikor hazaért a férje, aki azonnal látta, hogy valami nincs rendben. 

Őszintén elmondta neki, hogy mi történt, mire a férje már indult volna kifelé, hogy agyonüti a vénembert. 

- Hagyd el, nem ér az annyit, még a végén börtönbe kerülnél miatta - csitítgatta. Inkább azon gondolkodjunk, hogy hogyan tovább, mert én itt nem maradok!

- De, hová mehetnénk Verám, a házunkon még tető sincs - sóhajtotta gondterhelten a férje.

- Adjuk el, talán így is megveszi valaki, mi meg kérjük meg szüleidet, hogy egy ideig lakhassunk náluk. A kisfiunkkal is együtt lehetnénk, hisz mindkettőnknek olyan nagyon hiányzik. Aztán majd csak alakulnak a dolgok. Ha szüleim élnének, ők is befogadnának bennünket, de így melyik testvérem nyakára menjünk? Örülök, hogy felneveltek, nem adtak árvaházba - sírta el magát.

- Ne sírj Verám, még ma este elmegyünk anyámékhoz, és beszélünk velük.

  Mire idáig jutottak, kopogtattak a konyha ajtaján. A háziak jöttek.

- Sajnáljuk, amit apám csinált - mondta az asszony. Már azt hittük, elég öreg ahhoz, hogy megnyugodjon, de tévedtünk. Nem bánnánk, ha elmennétek, nem miattunk - miatta. Tudjuk, hogy nehéz lesz a közelben szállást keresnetek, de jobb lenne mindenkinek, ha nem itt laktok.

- Mi is erre gondoltunk, mindjárt indulunk anyámékhoz - válaszolt a férje. Talán még a készülő házat is eladjuk, ha tudjuk.

- Ti tudjátok. Sajnálnánk, ha eladnátok, de mi ebbe nem szólhatunk bele. Még egyszer elnézést kérünk az apánk miatt. Majd szóljatok, mikor költöztök.

Amint elmentek a háziak, ők is készülődtek, hogy az esti vonattal átmenjenek a szülőkhöz, és már vissza sem jönnek aludni. 

  Anyósáék örömmel befogadták őket, amúgy sem értették miért ragaszkodik a szülőfalujához, mikor itt a nagy ház. 

Akkor nem merte megmondani, hogy csupán azért, mert a maga asszonya akart lenni. Amíg férjhez nem ment, mindig alkalmazkodnia kellett hol az egyik, hol a másik testvéréhez, és családjaikhoz, mert felváltva gondoskodtak róla. Ezt később anyósával is megbeszélte, aki így már megértette Őt.

  Végül sikerült eladni a félig kész házat, és itt maradtak. Kibővítették, átalakították a házat, kifizették férje testvéreit, és most már csak ketten laknak a férjével...

 

                                                                   ***

...sietve ért Esztiék elé. A kertkaput óvatosan megnyitotta, és belesett az udvarba. Senkit sem látott, és hangokat sem hallott. Már kételkedni kezdett magában, hogy rosszul látott, mégsem kellett volna idejönnie, amikor a házból kiáltást hallott. A kislány kiáltott segítségért, de csak egyszer.

 -Jaj! Mi történhet odabent! Akkor mégsem tévedtem, jó volt idejönnöm! Most nem lehet tétováznom... 

A ház sarkához érve elkezdett jó hangosan kiabálni.

- Esztikém merre vagy? Jöttem, ahogy megbeszéltük! 

Senki sem válaszolt, amitől nagyon ideges lett. Még a végén baja történik ennek a kislánynak!

Újra kiabálni kezdett,

- Eszti! Eszti! Odabent vagy?

Míg kiabált elért a kútig, amelynek oldalához neki volt támasztva egy gereblye, és egy kapa. Egy gyors mozdulattal a kezébe fogta a kapát, és már futott a bejárati ajtóhoz, ami csak be volt hajtva. Amint belökte az ajtót, a látványtól elöntötte agyát a harag.

Az utcán látott férfi, a kislánnyal erőszakoskodott, és úgy tűnt, se lát, se hall. Az asztalra döntve, egyik kezével befogta a lány száját, a másikkal, meg a szoknyája alatt nyúlkált. Eszti a rémülettől tágra nyílt szemekkel, a kezeivel próbált vergölődni, de esélye sem volt támadójával szemben. 

  Nem sokat gondolkodott, a kapával jó nagyot ütött a férfi hátára, aki meglepetten engedte el a kislányt, és megfordult, hogy megnézze kitől kapta az ütést. Sok ideje nem maradt a nézelődésre, mert Vera a kapával újra ütött. Most a férfi vállát találta el, dühösen támadt volna az asszonyra, aki azonban gyorsabb volt nála. Újra lendült a kapa, de a válla helyett most a fején koppant egy nagyot, és a férfi ájultan esett össze. 

Eszti sikoltozva és a félelemtől remegve nézte hogyan tette ártalmatlanná támadóját Vera néni. 

Aki szerencsére nem ijedt meg, a kapa fokával ütött, és meg volt győződve, hogy nem lehetett halálos. Higgadtan telefonált a rendőrségre, és biztonság kedvéért a mentősöket is felhívta. 

Míg megérkeztek, a kislányt nyugtatgatta, az ájult férfival nem törődött. Látta, hogy a tapogatásnál nem jutott tovább a férfi, ettől megnyugodott. Telefonált Eszti szüleinek is, akik szinte egy időben érkeztek a hatóságiakkal.

A férfit megvizsgálták a mentősök, lassan magához tért, de a fejére kapott ütés miatt, kivizsgálásra elvitték a kórházba. Egy rendőr is vele ment, nehogy megszökjön.

  A kislány elmondta a rendőröknek, hogy kint volt az udvaron, és villanyóra leolvasóként mutatkozott be neki a férfi. Nem engedte volna be a házba, de a villanyóra a zárt előtérben volt, ezért muszáj volt bemenni vele. A férfi úgy tett, mint aki leírja az óra állást, majd kért egy pohár vizet. Közben kérdezgette, hogy ki van még itthon náluk. Amikor Eszti mondta, hogy egyedül van, akkor kezdett vele erőszakoskodni.

  A rendőrök felvették a jegyzőkönyvet, és elkérték Vera  adatait is. 

Mielőtt elmentek, megdicsérték Verát a határozott fellépéséért. Borzasztó dologtól mentette meg a kislányt, akinek így is nehéz lesz majd feldolgozni a vele történteket. A szülőknek pedig javasolták, hogy vigyék el orvoshoz, pszichológushoz. 

  Eszti szülei nem győztek hálálkodni Verának. Nagyon örültek, hogy nem esett pánikba. Ha rágondolnak, mi is történhetett volna...

  Az esetnek hamar híre ment a faluban, de Vera senkinek sem mesélte el mi motiválta, hogy a férfi után menjen.

Saját fiatalkori történetéről már csak ketten tudnak a férjével, és ez így is marad.

2025. január 1., szerda

Hónapsoroló mondóka

 


Januárban nagy a hó,
készülhet a hógolyó.
Februárban fú a szél,
meleg kabát sokat ér.
Márciusban süt a nap,
a hóvirág kibújhat.
Áprilisban jön a nyúl,
piros tojás elgurul.
Májusban tavasz van,
kint vagyunk a szabadban.
Júniusban jön a nyár,
meleg már a napsugár.
Júliusban aratunk,
szaporodik a magunk.
Augusztusban pihenünk,
egész nap csak henyélünk.
Szeptemberben berregnek,
iskolába csengetnek.
Októberben gesztenye,
koppanhat a fejünkre.
Novemberben jön a tél,
havat hord a hideg szél.
Decemberben karácsony,
csengő cseng a faágon.

Poet.hu statisztikája, 2024-ben megjelent verseimről.

 Véget ért a 2024-es év, és ebből az alkalomból szeretnénk néhány érdekes statisztikai adattal meglepni téged.

2024-ben egy-egy szerzőnek átlagosan 8 verse jelent meg a www.poet.hu cím alatt. Tőled 15 verset publikáltunk az év során, ami jóval meghaladja az átlagot. Ez azt jelenti, hogy nagyjából 24.3 naponta került fel tőled vers a Poetre. Igazán termékeny vagy, csak így tovább! :)

A 2024-ben publikált verseidet összesen 3545 alkalommal tekintették meg látogatóink, ezzel pedig az év legolvasottabb szerzőinek felső 10%-ába tartozol. Erre igazán büszke lehetsz, gratulálunk! Ítélet  című versed volt a legnézettebb 603 megjelenéssel (egy-egy alkotást átlagosan 182-en szoktak megtekinteni).

259 alkalommal voltak olyan hatásosak soraid, hogy az olvasók kedvencnek jelöljék őket. Kertemben élhetsz című versed volt a legnépszerűbb 24 kedvencnek jelöléssel. Ez a versed az idén publikált művek több mint felénél sikeresebb volt! A régebbi verseid is gyarapodtak 5 kedvencnek jelöléssel.

310 hozzászólással is gazdagodtak a verseid az év folyamán. E tekintetben Hadd éljek... című versed vitte a pálmát 41 hozzászólással.

Az év során 8 új figyelőt szereztél, ők minden egyes újonnan felkerült versedről külön értesítést kapnak.

Szilveszter éjjelén

 

Ballag már az Ó év, lyukas a bakancsa,
rongyos a kabátja, zörög minden csontja.
Nyomában az Új év legényesen járja,
bársony a papucsa, cifra a kabátja.
Tarisznyája tömve mindenféle jóval,
zajosan érkezik, tánccal, síppal, dobbal.
Még semmit sem ígért, ujjával csalogat,
faragott botjával előre mutogat.
Látod, ott bőség vár, ha szorgalmas leszel,
úri módon élhetsz, gyere, gyere kövess!
Elindulok vele, nincs más választásom,
tartotta-e szavát, jövőre megírom.

Kép: Pinterest

Újra eljött az Ősz

    Nem hiába várakoztam, végre, végre ideért, az arcomra mosolyt csalt, míg hallottam halk neszét.   Falevelek halkan súgták, már a szomszé...