M. J. Kata /Márkus Katalin/ irogató blogja

Amikor Elina leütötte az utolsó akkordot zongorája billentyűin, kicsordultak könnyei. Lelke mélyén tudta, hiába minden könyörgő szó, minden könnycsepp, szép érzelmes dallamok, ami elmúlt, az elmúlt... A nemrég még fülébe suttogott szerelmes szavak, mára súly nélkül könnyedén elszálltak, mint a pillangók. Mind, mind hazugság volt.  Most jött rá, hogy Robert csak kihasználta. Túl sokat adott neki, megbízott benne. Tegnapelőtt még gondolkodás nélkül lett volna a felesége. Most amikor mindennek vége, most döbbent rá, hogy ezt csak ő akarta, Robert soha sem említette a házasságot. Neki csak egy dolog kellett, amit meg is kapott. A rózsaszín köd másnapra szertefoszlott. Robert lekezelően közölte vele, a fogadást megnyerte, este már a barátaival fogja megünnepelni. Hiába könyörgött neki szép szóval - kinevette.  - Ostoba vagy Elina, nagyon ostoba. - Vigyorgott rá ördögi mosollyal, jeges tekintettel. Holnap végleg elutazom, áthelyeztettem magam az ország egy távoli helyér...

Öreganyám lánykorában, farsang is volt, bál is volt, Ő is táncolt szép ruhában, így meséje igaz volt.   Farsangnak szép éjszakáján, szólt a zene, szólt a dob, bálba indult minden leány, szépek, csúnyák, butusok.   Deli ifjak is elmentek, pékek, szolgák, kocsisok, farsang bálra kiöltöztek, mindegyik egy herceg volt.   Ringó szoknyák, szép álarcok, minden hibát eltakart, voltak forró pillantások, ajkak némák, mint a hal.   Éjszakába fordult az est, tetőfokán állt a bál, elhalványult a lámpafény, csókra vágyott minden lány.   Percig tartó sötétség lett, valós volt vagy véletlen, az álarcok elrepültek, csattant a csók hevesen.   Váratlanul világos lett, meglepődtek rendesen, hiába szólt vidám zene, egymást nézték mereven.   Ifjak nagyot kurjantottak, nem vagyunk mi hercegek, gyertek táncba Marcsa, Julcsa, csárdást ropjuk véletek.   Éjszakának közepéig, táncoltak és mulattak, farsang bálját emlegették, csendes böjti napokban. 2025. Kép: Pinterestről ...

      Álmomban egy padon ültem, rózsaszirmok körülöttem, mind illatos volt és piros, hittem, fenn a mennyben vagyok.   Halk lépéseket hallottam, tán hívat az Úr, gondoltam, bizony nagyon meglepődtem, rózsatündér állt előttem.   Rózsákból volt a ruhája, és szépséges koronája, kezében egy nyíló rózsa, néked hoztam kis anyóka.   Ne félj tőle, nincs tüskéje, ültesd el a kiskertedbe, rózsabokor lesz belőle, sok embernek örömére.   Gondolkodtam, miért mondja, vaj' mit tudhat ez a rózsa, látom, kételkedsz szavamban, megtudhatod miért mondtam.   Sok ember jött egymás után, kik a rózsát megszagolták, mind boldog arccal távoztak, betegségből meggyógyultak.   Rózsatündér is mosolygott, majd kedvesen elbocsájtott, ekkor bizony felébredtem, semmi sem volt a kezemben.   Emlékeztem mit álmodtam, mindent gyorsan le is írtam, lerajzoltam, hogy lássátok, rózsaország varázslatos. 2025. Képre írt versem. Kép: Pinterestről

    Doroti minden erejét összeszedve szaladt a lassan terülő esti szürkületben. Szülei éberségét kijátszva szökött el otthonról. Nagyon fontos volt számára, hogy még egyszer utoljára átölelje azt a fát, ahol Milossal szerelmet vallottak egymásnak. Ó, de rég is volt, amikor megfogadták, egyszer majd összeházasodnak, gyerekeik lesznek és boldogan élnek. Azóta, sok víz lefolyt a falu melletti folyócskában, és az akkor még fiatal fácska is tekintélyes fává növekedett.  Már majdnem odaért  a falu határában kezdődő hatalmas erdőséghez, amikor hirtelen hűvös szél kerekedett és meglibbentette hófehér, földig érő szoknyáját, míg hosszú haját kedve szerint tekergette. Doroti fázósan borzongott, de nem állt meg. Nagyon kevés ideje volt, sietnie kellett.  Ahogy közeledett az erdő felé, megdöbbenve látta, hogy kedves fájuk törzse szinte lángolt. Doroti rosszat sejtett, nagyon rosszat.  Már majdnem odaért a fához, amikor újabb sokk érte. A...

Fenn a felhők verekedtek, hódunnájuk széjjel repedt, egész éjjel hullott a hó, lett is reggel látnivaló.   Faágakon hópamacsok, réten, mezőn hótakarók, éhesek a kismadarak, nem találnak finom magvat.   Ingyenkonyhát megnyitottam, diót, magot bőven raktam, jött sok cinke és vörösbegy, mindegyiknek örvendezek.   Míg tart a tél, enni kapnak, öröm látni, sokan vannak, veréb is jön, de nem bánom, ő is kedves madár nálam.   Nyáron majd újra jönnek, lombok között elrejtőznek, csipegetik a férgeket, szép hangjukon énekelnek. 2025. Kép: Pinterestről

    Amarilla édesanyja halála óta nagyon magányos volt. Születése óta kettesben éltek a kis családi házukban. Mióta egyedül maradt, esténként a diófa alatti padon üldögélve nézte a csillagos eget. Hitte, hogy édesanyja lelke is ott ragyog a csodálatos égbolton. Kitartóan nézte a csillagokat, kereste a legszebbet, a legragyogóbbat. Órák teltek el ebben az állapotban, melynek mindig az lett a vége, hogy gyönyörű smaragdzöld színű szemeiből megállás nélkül csordogáltak könnyei, de a vágyott csillagot mégsem lelte.  Egy nyárvégi estén a szokottnál is hangosabban zokogott, és kétségbeesetten kiabált a csillagos ég felé. - Többé nem jövök édesanyám! Hosszú estéket töltöttem azzal, hogy megtaláljalak a csillagok közt. Kértelek, könyörögtem egy aprócska jelért, de hiába. Most jött el az idő, belátom, nélküled nem tudok, és nem is szeretnék tovább élni. Én is indulok utánad, hogy találkozzunk! Odafenn a csillagok szomorúan hallgatták Amarilla panaszos zokogás...

Eliza meglepődve nézte a hatalmasra nőtt kaktuszokat. Fogalma sem volt, hogy kerülhetett ide a kaktusz ligetbe. Életében nem látott ilyen sokfélét. Volt köztük gömbölyű, magas, egyenes, görbe, és ami legjobban ámulatba ejtette, minden kaktusz tele volt szebbnél szebb virágokkal. A sárga, piros, rózsaszín virágok, mint a tarka pillangók úgy hajladoztak a meleg szélben. Sétálás közben észre sem vette, hogy már a kaktusz liget közepében jár. Ijedten nézett körbe, de sehol sem talált kifelé vezető ösvényt. Hangosan zokogva kiabált segítségért, de bizony hiába. Senki sem hallotta meg kiáltását. Teljesen elszédült a sok forgásban, amikor véletlenül az egyik kaktuszhoz hozzáért. Tüskéi mélyen belefúródtak bal karjába. Bosszúsan csipegette ki őket, de minden kihúzott tüske helyén piros vére serkent. Sehogy sem bírta elállítani a vérzést. Kétségbeesetten keresgélt, vajon mit is tudna kezére tenni, de sajnos semmit sem talált. Akkor észrevette, hogy az egyik kaktusznak csodálatos...