M. J. Kata /Márkus Katalin/ irogató blogja

Fenn a felhők verekedtek, hódunnájuk széjjel repedt, egész éjjel hullott a hó, lett is reggel látnivaló.   Faágakon hópamacsok, réten, mezőn hótakarók, éhesek a kismadarak, nem találnak finom magvat.   Ingyenkonyhát megnyitottam, diót, magot bőven raktam, jött sok cinke és vörösbegy, mindegyiknek örvendezek.   Míg tart a tél, enni kapnak, öröm látni, sokan vannak, veréb is jön, de nem bánom, ő is kedves madár nálam.   Nyáron majd újra jönnek, lombok között elrejtőznek, csipegetik a férgeket, szép hangjukon énekelnek. 2025. Kép: Pinterestről

    Amarilla édesanyja halála óta nagyon magányos volt. Születése óta kettesben éltek a kis családi házukban. Mióta egyedül maradt, esténként a diófa alatti padon üldögélve nézte a csillagos eget. Hitte, hogy édesanyja lelke is ott ragyog a csodálatos égbolton. Kitartóan nézte a csillagokat, kereste a legszebbet, a legragyogóbbat. Órák teltek el ebben az állapotban, melynek mindig az lett a vége, hogy gyönyörű smaragdzöld színű szemeiből megállás nélkül csordogáltak könnyei, de a vágyott csillagot mégsem lelte.  Egy nyárvégi estén a szokottnál is hangosabban zokogott, és kétségbeesetten kiabált a csillagos ég felé. - Többé nem jövök édesanyám! Hosszú estéket töltöttem azzal, hogy megtaláljalak a csillagok közt. Kértelek, könyörögtem egy aprócska jelért, de hiába. Most jött el az idő, belátom, nélküled nem tudok, és nem is szeretnék tovább élni. Én is indulok utánad, hogy találkozzunk! Odafenn a csillagok szomorúan hallgatták Amarilla panaszos zokogás...