M. J. Kata /Márkus Katalin/ irogató blogja

    Kicsike téren esőtől csillog a térkő, sötét égbolton vonulnak a felhők, köztük bujkál a morcos telihold, esernyő alá bújtak a csillagok.   Éjszaka csendjét villámok törik, csattogó hangjuk, jaj szavat tompít, kicsi szobában izgatott várakozás, gyermek születését várja a család.   Asszonyka vajúdik első gyermekével, fájdalom karjai ölelik erősen, hideg verejték csillog a homlokán, gyengéden törlik, halk szóval nyugtatják.   Minden jajkiáltás feszült várakozás, új élettel lesz ma boldogabb a világ, oly közel a perc, erő már véges, égi Édesanyától kérnek segítséget.   Hatalmas hanggal csattan egy villám, örömkiáltás tompítja most hangját, kisfiú született, áldás szálljon rája, fél kettőt kondított a templom órája. 2024.

  Ne törd magad, semmire való vagy! Mennyi minden lehetett volna, de agyába vésődött ez a mondat. Amikor csókot dobva lazán elhagyták. E pár szó okozta munkahelyi kudarcát, megmérgezte minden párkapcsolatát, fejében zakatoltak, torkát szorongatták. További életét balsors kísérte. Gyorsan peregtek a homokszemek, mire rájött, így sokáig nem mehet, "hogy az élet szép," tudjon hinni benne. Teste, lelke segítségért kiáltott. "El akarta hinni," hogy lehet változni, tud majd nevetni, mer álmodozni, többé már nem fog a múlton rágódni. Egy jó társ mindenre megtanította. Sok homokszem lepergett azóta, lassan sétálunk egymás kezét fogva, hogy találkoztunk, köszönjük a sorsnak. Imáinkban kérjük, még sokáig így maradjon. 2024.