M. J. Kata /Márkus Katalin/ irogató blogja

Fenn a felhők verekedtek, hódunnájuk széjjel repedt, egész éjjel hullott a hó, lett is reggel látnivaló.   Faágakon hópamacsok, réten, mezőn hótakarók, éhesek a kismadarak, nem találnak finom magvat.   Ingyenkonyhát megnyitottam, diót, magot bőven raktam, jött sok cinke és vörösbegy, mindegyiknek örvendezek.   Míg tart a tél, enni kapnak, öröm látni, sokan vannak, veréb is jön, de nem bánom, ő is kedves madár nálam.   Nyáron majd újra jönnek, lombok között elrejtőznek, csipegetik a férgeket, szép hangjukon énekelnek. 2025. Kép: Pinterestről

    Amarilla édesanyja halála óta nagyon magányos volt. Születése óta kettesben éltek a kis családi házukban. Mióta egyedül maradt, esténként a diófa alatti padon üldögélve nézte a csillagos eget. Hitte, hogy édesanyja lelke is ott ragyog a csodálatos égbolton. Kitartóan nézte a csillagokat, kereste a legszebbet, a legragyogóbbat. Órák teltek el ebben az állapotban, melynek mindig az lett a vége, hogy gyönyörű smaragdzöld színű szemeiből megállás nélkül csordogáltak könnyei, de a vágyott csillagot mégsem lelte.  Egy nyárvégi estén a szokottnál is hangosabban zokogott, és kétségbeesetten kiabált a csillagos ég felé. - Többé nem jövök édesanyám! Hosszú estéket töltöttem azzal, hogy megtaláljalak a csillagok közt. Kértelek, könyörögtem egy aprócska jelért, de hiába. Most jött el az idő, belátom, nélküled nem tudok, és nem is szeretnék tovább élni. Én is indulok utánad, hogy találkozzunk! Odafenn a csillagok szomorúan hallgatták Amarilla panaszos zokogás...

Eliza meglepődve nézte a hatalmasra nőtt kaktuszokat. Fogalma sem volt, hogy kerülhetett ide a kaktusz ligetbe. Életében nem látott ilyen sokfélét. Volt köztük gömbölyű, magas, egyenes, görbe, és ami legjobban ámulatba ejtette, minden kaktusz tele volt szebbnél szebb virágokkal. A sárga, piros, rózsaszín virágok, mint a tarka pillangók úgy hajladoztak a meleg szélben. Sétálás közben észre sem vette, hogy már a kaktusz liget közepében jár. Ijedten nézett körbe, de sehol sem talált kifelé vezető ösvényt. Hangosan zokogva kiabált segítségért, de bizony hiába. Senki sem hallotta meg kiáltását. Teljesen elszédült a sok forgásban, amikor véletlenül az egyik kaktuszhoz hozzáért. Tüskéi mélyen belefúródtak bal karjába. Bosszúsan csipegette ki őket, de minden kihúzott tüske helyén piros vére serkent. Sehogy sem bírta elállítani a vérzést. Kétségbeesetten keresgélt, vajon mit is tudna kezére tenni, de sajnos semmit sem talált. Akkor észrevette, hogy az egyik kaktusznak csodálatos...

  Ági története   Ági magányosan élt szépen rendben tartott házában. Udvarán sok szép virág virított, az öröm, a vidámság, mégis messze elkerülte. Egyedül volt az emlékeivel, a fényképekkel, a sok munkától megfáradt testével, az egyre többször kellemetlenkedő nyavalyáival, gondolataival. Azzal már rég nem foglalkozott, hogy haja megőszült, egyenes, büszke járása mára kicsit megroskadt, és bizony a ruhái sem a legújabb divatot követték. Gyuri fia, apja halálakor még kisiskolás volt. A gyászév letelte után ketten is próbáltak közelebb kerülni hozzá, de Ő mindkettő férfinak határozottan nemet mondott, mert nem akart egyetlen fiának mostohaapát. A csinos középkorú özvegyasszonyról hamar elterjedt a pletyka, hogy megközelíthetetlen. Nem törődött senkivel és semmivel, még magával sem, csak a munka, meg a munka, és a fia jóléte foglalkoztatta.  Fogát összeszorítva dolgozott, a főállású munkahely mellett még másodállásban, sőt ha muszáj volt, harmadikat is vállalt, hogy mind...

  Hótündér járt a földön, a kopár téli tájon, hogy varázspálcájával, csodát varázsoljon. Puha fehér hópihék szállnak fűre, fára, fehér paplan simul a zöld fenyőágra. Kerekeskút zsindelyét, jégcsap rojtozza, Kopasz faágakat hócsipke borítja. . Minden mozdulatlan, egy madár sem rebben, havas táj szépsége rabul ejti lelkem. 2021. Fotót készítette: Jagasics Dóri

  Az aszfaltos út közepén, a lány könnyű hófehér ruhában üldögélt egy bőröndön. Kezében borítékot szorongatott, és azon gondolkodott, vajon hol van most, és hogy került ide. Ismeretlen volt a táj, a fák, az út menti jelzőtáblákon számára érthetetlen írás, feje fölött komor felhők tornyosultak. Kicsit oldalt tekintett, és meglepődve látta, hogy az út, amelyen, egy bőröndön ült, a végtelenbe visz, ahol hatalmas fényesség pulzál az égbolton. Fogalma sem volt, mi történhetett vele, és milyen levél van a kezében. Sem feladó, sem címzett nem volt a borítékon. A bőrönd is ismeretlen volt, életében nem látott ilyen régi, ódivatú bőröndöt. Gondolataiban kétségbeesetten próbálta felidézni emlékeit. Már-már szinte görcsösen kényszerítette agyát, hogy emlékezzen, de hiába. Több óra is eltelhetett ebben az állapotban, de bizony az emlékek csak nem jöttek, ugyanúgy, mint ahogy az úton sem volt forgalom. Egy árva lélek sem járt arra felé. Azt viszont észrevette, hogy nem fázik, nem éhes,...

    Vera ráérősen álldogált a kertkapuban, de nem azért mert dologtalan asszony volt. Sokan szerették volna, ha fele annyira ügyesek lennének a munkában, mint Ő. Már nagyon várta, hogy eljöjjenek a nyugdíjas évek, mert fiatal korától kezdve folyamatosan dolgozott. Mióta otthon volt, minden ház körüli  munkával kényelmesen tudott végezni. Csodálatos kertjében pompáztak a virágok, veteményesében sokféle zöldség növekedett. Ha ideje engedte, bizony kiállt a kertkapuba nézelődni. Már megtehette. Férje még dolgozni járt, és legtöbbször ott várta, vagy elsétált elébe, amikor a vonatról leszállva hazafelé ballagott.    Nagy forgalom nem volt az utcájukban, de tudta, hogy melyik háznál mikor nincsenek otthon, mert vagy dolgozni mentek, vagy másfelé volt tennivalójuk. Olyankor arra felé is elment sétálni, mert bizony, nem árt az óvatosság. Ha észrevette, hogy egy-egy ismeretlen autó lassan gurul végig az utcán, azt már gyanakvással figyelte.   Ma i...