M. J. Kata /Márkus Katalin/ irogató blogja

    Kicsike téren esőtől csillog a térkő, sötét égbolton vonulnak a felhők, köztük bujkál a morcos telihold, esernyő alá bújtak a csillagok.   Éjszaka csendjét villámok törik, csattogó hangjuk, jaj szavat tompít, kicsi szobában izgatott várakozás, gyermek születését várja a család.   Asszonyka vajúdik első gyermekével, fájdalom karjai ölelik erősen, hideg verejték csillog a homlokán, gyengéden törlik, halk szóval nyugtatják.   Minden jajkiáltás feszült várakozás, új élettel lesz ma boldogabb a világ, oly közel a perc, erő már véges, égi Édesanyától kérnek segítséget.   Hatalmas hanggal csattan egy villám, örömkiáltás tompítja most hangját, kisfiú született, áldás szálljon rája, fél kettőt kondított a templom órája. 2024.

  Ne törd magad, semmire való vagy! Mennyi minden lehetett volna, de agyába vésődött ez a mondat. Amikor csókot dobva lazán elhagyták. E pár szó okozta munkahelyi kudarcát, megmérgezte minden párkapcsolatát, fejében zakatoltak, torkát szorongatták. További életét balsors kísérte. Gyorsan peregtek a homokszemek, mire rájött, így sokáig nem mehet, "hogy az élet szép," tudjon hinni benne. Teste, lelke segítségért kiáltott. "El akarta hinni," hogy lehet változni, tud majd nevetni, mer álmodozni, többé már nem fog a múlton rágódni. Egy jó társ mindenre megtanította. Sok homokszem lepergett azóta, lassan sétálunk egymás kezét fogva, hogy találkoztunk, köszönjük a sorsnak. Imáinkban kérjük, még sokáig így maradjon. 2024.

Csúszik-mászik a hernyó, neki ez az élet nem jó. pillangó szeretne lenni, ám, esélye, bizony semmi, bánatában tükröt keres, elébe ül, úgy kesereg.   Kicsi tükröm sírva nézlek, nálam bizony mindenki szebb! Se kezem, se lábam, csupa ránc a hátam, zöld vagyok és csúnya, rám ugrik a béka.   Mondd meg nékem mit tegyek, hogy szép és kívánatos legyek? Úgy szeretnék repülni, pillangókkal táncolni, szellővel incselkedni, virágoktól nektárt csenni.   A tükör homlokát ráncolja, mit is mondjon a hernyónak. Gondolkodik, gondolkodik, itt már csak a csoda segít, míg a hernyócska pózol, varázs szavakat mormol.   Ha tapsolok nyisd ki szemed, a látványtól jó kedved lesz! Kinyitja szemét a hernyó, tükörben egy szép pillangó, szárnyaival integet, hernyócska boldogan nevet.   Lám, megtörtént a csoda, pillangó lett egy pillanatra. Kívánsága teljesült, igaz, sehová sem repült, hernyótestével megbékélt, most egy falevélen henyél. 2024.

  Havas utcákon át, ballag a Mikulás, hátán nehéz zsákja, hó hull sapkájára. Gyereksereg várja, énekkel köszöntik, nagy-nagy izgalommal hazáig kísérik.   Leteszi a zsákját, ajándékot keres, csillogó szemekkel várják a gyerekek. Mikulás is boldog, egy kicsit még marad, vidáman mosolyog, zsibong a gyerek had.   Szakállát simítja szívében szeretet, pár csomag ajándék, mily nagy csodát művelt. Lassan készülődik felveszi kabátját, a szomszéd faluban is gyerekek várják. 2024.

  kutyám szomorú esze súgja szökjön meg mást dobog a szív 2024.

  Unalmas este volt. A teret megvilágító kandeláberek tanakodtak, vajon mi történhetett? Órák óta senkit sem láttak. Nem sétáltak szerelmespárok, a padokon nem üldögéltek idős emberek. Még a kutyákat sem sétáltatták. Pedig, tegnap ilyenkor nagy volt a nyüzsgés. Az emberek kisebb-nagyobb csomagokat, fenyőfákat cipeltek. Ma meg senki sem tapossa a frissen lehullott havat. - Hé, barátom! - kiáltott át egyik kandeláber az út túloldalán álló társának. Te tudod mi történhetett ma este az emberekkel? - Nem tudom - válaszolta, én még csak egy hónapja kerültem ide. De, mindjárt megkérdezem a szomszédomat. Már egy óra hossza is eltelt, mire a tér összes kandeláberéhez elérkezett a kérdés. Végül a tér legtávolabbi csücskében álló ütött-kopott, rozsdafoltos öreg kandeláber tudta a választ. - Ó, hát ti nem tudhatjátok, mert újak vagytok. Ma van Szenteste, a kis Jézus születésének éjszakája. Nagy ünnep ez az embereknél. Ilyenkor mindenki otthon van a családjával. Feldíszítik a karácson...